Mostanra Kolumbia legnagyobb rangadója lett, de sokáig nem volt akkora rangja a bogotai Millonarios és a medellíni Atlético Nacional mérkőzéseinek. Ehhez kellettek a '80-as évek és az akkoriban fellendülő kokainkereskedelem, illetve az abból meggazdagodó drogbárók. Miként vált Dél-Amerika egyik legdurvább rivalizálásává a kolumbiai Superclásico?
Alfredo Di Stéfano és a kezdeti unalmas évek
A kolumbiai labdarúgás egy rövid időszakot leszámítva, nem számított ismertnek az 1980-as éveket megelőzően, 1978-ig még Libertadores-kupa döntőbe se tudtak bekerülni. A korszakot az argentin és brazil klubok uralták, kiegészülve olykor az uruguayi, chilei és paraguayi gárdákkal. Kolumbia, ha fogalmazhatunk így, ritkán került középpontba, ezért sem volt annyira felkapott Medellín és a kolumbiai főváros, Bogotá rivalizálása, mely az Atlético Nacional és a Millonarios csapataiban bontakozott ki, első mérkőzésükre 1948-ban került sor.
A kolumbiai klubokat épp az argentin bajnokságban lezajlott sztrájk segített ismertté tenni, ugyanis a játékosok épp Kolumbiába szerződtek, elsősorban a Millonarios gárdájába. Sikerült megszerezniük a korszak legjobbját, Alfredo Di Stéfanót, illetve olyan klasszisokat, mint Adolfo Pedernera és Néstor Rossi. A csapat a The Blue Ballet nevet kapta, egy-két éven át a világ legjobbjai között voltak, de a nemzetközi szövetség felfüggesztette őket, mert illegálisan szerezték meg az argentin játékosokat. A '70-es évekig a Millonarios uralta a bajnokságot, majd 1972-től kezdett kiélesedni a két klub közötti ellentét. Ekkoriban rendre ők vívtak meg a bajnoki címért, szinte felváltva nyerték a bajnokságot.
A narco-futball-éra
Az 1970-es évek második felében azonban valami megváltozott Kolumbiában. Felütötte fejét a drogbiznisz, az ország pedig rohamosan elindult a lejtőn. Míg a drogkartellek gazdagodtak, addig a nép szegényedett, a közbiztonság egyre rosszabb lett, majd ahogyan terjedni kezdett a kokain, úgy lett egyre több gyilkosság Medellínben, Bogotában és a többi városban. A kartellek először még segítették egymást, majd utána már egymással harcoltak, miközben olyan drogbárók tettek szert egyre nagyobb hatalomra, mint Pablo Escobar, az Orejuela-testvérek és a csak mexikóinak becézett, José Gonzalo Rodríguez Gacha.
Kolumbiában a kokainból származó bevételek után rengeteg pénz összpontosult, viszonylag kevés ember kezében - Pablo Escobar még a világ 10. leggazdagabb embere között is ott volt pályafutása csúcsán -, ezért kellett egy szektor, ahol tisztára lehetett mosni a pénzeket. Az egyik a labdarúgás lett. A klubok egyik pillanatról a másikra pénzmosodává változtak, különböző befektetők révén jutottak hozzá olyan csapatokhoz, mint az Atlético Nacional, Millonarios, América de Cali, Deportivo Independiente Medellín és az Independiente Santa Fe. Az első fecske azonban egy viszonylag ismeretlen kiscsapat volt.
Unión Magdalena: A klub, amelynek első edzői közt megtalálható volt Zsengellér Gyula, illetve itt kezdte pályafutását Carlos Valderrama is, nem mellesleg ők voltak a világ első narco-futballcsapata. A marihuána kereskedelemből meggazdagodó Dávila-család vette át a klub irányítását a '70-es évek elején, a klub vezetőségéből többen később a Medellín-kartellhez csatlakoztak, illetve a klub vezetőjét, Eduardo Dávilát felesége meggyilkolása (és még sok más egyéb bűncselekmény) miatt elítélték, szerencséjére a 34 évet - amit kiszabtak rá -, házi őrizetben letölthette a saját kastélyában.
Az Unión Magdalena viszont egy kishal volt a többi klubhoz képest, akik a '80-as évek elejére már átvették az irányítást Kolumbia, majd később a kontinens felett is. Az América de Cali vezetőségében ott ült az Orejuela-testvérpár, Gilberto és Miguel a rettegett Cali-kartell vezérei voltak, miközben a '80-es évek elejétől kezdték el pénzelni a csapatot. A klub korábbi elnöke, Ricardo León Ocampo beismerte, hogy drogpénzekből gazdagodott a csapat, de a '80-as években a csapatot irányító Juan José Bellinit - aki egyben a Kolumbiai Szövetség elnöke is volt -, szintén börtönbüntetésre ítélték a Cali-kartellel való kapcsolata miatt.
Escobar, Gacha és a hatalom
Az América de Cali egy időben a világ legjobb klubcsapata volt (még az IFFHS statisztikái alapján is), de mégis az ország legnagyobb rangadóit a Millonarios és az Atlético Nacional vívták. A Millonarios már korábban is kábítószerkereskedők klubja volt, Hermes Tamayo szintén nem utcasöprésből gazdagodott meg, az említett José Gonzalo Rodríguez Gacha vette át a csapat irányítását a '80-as években - háttérből irányítva -, aki a Medellín-kartell egyik vezére volt. A csapat vezetésében olyan emberek voltak, mint Guillermo Gómez Melgarejo, aki szintén a Medellín-kartell tagja volt és egy leszámolás során 1992-ben egy étteremben lőtték le, de előbb még 1989-ban Gachát is fejbe lőtték.
A drogbárók áldozatai: A két legismertebb Andrés Escobar és Rodrigo Lara Bonilla. Utóbbi feltárta Pablo Escobar valódi életét és a drogbárók kapcsolatát a labdarúgó klubok között - ezért kivégezték a nyílt utcán az autójában -, míg előbbi óriási hibát vétett a '94-es világbajnokságon, ami Kolumbia kieséséhez vezetett, neki is meg kellett halnia. Ahogyan annak a játékvezetőnek is, aki hibázott a Medellín-kartell szerint egy 1989-ben rendezett mérkőzésen. A parancsot maga Pablo Escobar adta ki, ezek után függesztették fel 1989-ben a kolumbiai labdarúgó bajnokságot. Több olyan elnök vagy vezető is meghalt a '80-as években, akik nem voltak hajlandóak önként megválni a klubjaiktól, esetleg időközben már terhessé váltak a drogkartellek számára.
Az ország leggazdagabb csapata viszont az Atlético Nacional volt, Pablo Escobar vezetésével. A Medellín-kartell első embere imádta a focit, kevésbé volt tehetséges labdarúgónak, de nagy víziói voltak, világverő gárdát akart építeni szülővárosa csapatából. A pénzmosás szempontjából is jól jött a klub, épp emiatt kapták el a klub akkori elnökét Héctor Boterót, majd adták ki az Egyesült Államoknak.
Labdarúgók, akik benne voltak az üzletben: Összeszedtünk néhány labdarúgót, akik bizonyítottan benne voltak a drogügyletekben. Az egyikük Wilson Pérez, aki 47 alkalommal volt kolumbiai válogatott, szerepelt az 1994-es világbajnokságon is, drogcsempészésért kapták el, ahogyan válogatott társát, Mauricio Sernát is (51-szeres válogatott, szintén tagja a '94-es vb-t megjárt csapatnak). Felipe "Pipe" Perez, aki korábban u20-as kolumbiai válogatott volt, fegyver, robbanószer és kábítószer birtoklás miatt tartóztatták le. A skorpiórúgásáról ismert bohém kapus, René Higuita köztudottan szoros kapcsolatban állt Pablo Escobarral, a drogbáró börtönévei alatt többször volt bent nála, még mérkőzésen is pályára lépett a La Catedralban. Hozzá hasonlóan a korszak egyik legjobb kolumbiai labdarúgója, Leonel Álvarez is végletekig hűséges volt Escobarhoz. Antony de Ávila a Cali-kartellhez tartozott, első MLS-ben szerzett gólját az Orejuela-testvéreknek ajánlotta (akiket épp akkor börtönöztek be az Egyesült Államokban, végül Ávila is erre a sorsa jutott, de már Európában). Kijelenthető, hogy az akkori '94-es vb-t megjárt csapat jelentős része kapcsolatban állt a drogbárókkal (köztük Faustino Asprilla és Víctor Aristizábal is). Az utóbbi évek egyik legismertebb sztorija pedig Jhon Viáfara nevéhez kötődik, aki ismerős lehet, hiszen megfordult a LaLigában és a Premier League csapatoknál is. Végül úgy ítélte meg, jó üzlet drogot csempészni a Sinaloa-kartellnek, de a hatóságok elfogták a Makelele kódnevű labdarúgót.
Az Atlético Nacional csapatának útját is folyamatos bundázások, csalások és gyilkosságok kísérték, előfordult, hogy maguk a játékosok váltak taggá valamelyik kartellben. Az erőszak szinte folyamatos volt, nem volt életbiztosítás akkoriban játékvezetőnek lenni Kolumbiában, mert nem tudhattad, hogy épp melyik drogbáró fog megöletni, mert nem a csapata nyerte a hétvégi bajnokit.
Az a bizonyos 1989-es siker
A rivalizálás tehát óriási volt a klubok között, sokszor agresszióba torkollott egy-egy hétvégi meccs, nem volt ritka, ha lövöldözés kezdődött az utcákon, de talán a legélesebb és máig leginkább vitatott mérkőzés az 1989-es Libertadores-kupa negyeddöntője volt az Atlético Nacional és a Millonarios között. A két riválist már a csoportkörben összesorsolták egymással, ahol végül a Millonarios nyerte a csoportot, Pablo Escobar nagy felháborodására.
A negyeddöntőben azonban újfent összekerültek a felek, immáron a tét az elődöntőbe jutás volt. Az első mérkőzést Medellínben az Atlético Nacional nyerte 1-0-ra, majd a visszavágón a Millonarios került előnybe. A hajrában tudott egyenlíteni a Nacional, ezzel jutottak tovább. A mérkőzés chilei játékvezetője később elmondta, hogy megfenyegették őket, látványosan próbálta segíteni ő is és a többi bíró is az első kolumbiai sikert a Libertadores-kupában.
A botrányoktól sem mentes sorozatot épp Pablo Escobar csapata nyerte meg. Az elődöntőben szintén érdekes eredmény született a Nacional meccsén, amikor 6-0-ra nyertek az uruguayi gárdával szemben, majd a két mérkőzésből álló döntő első meccsén 2-0-ra kikaptak, de szerencsére a visszavágón hazai pályán megnyerték a trófeát - megint eléggé lejtett a pálya -, így az argentin bíró is épségében hazajutott.
Feszültség nem, csak az érdeklődés lankadt
Előbb Gacha, majd Escobar halála tette jégre hosszabb időre a két csapatot, hiszen elfogyott a drogokból származó pénz. A Millonarios azóta sem tudott olyan magasságokba törni, mint a '80-as években, míg az Atlético Nacionalnak majd 20 év kellett, mire magukra találtak és végül 2016-ban önerőből Libertadores-kupát tudtak nyerni. Manapság a kolumbiai Superclásico már közel sem örvend olyan figyelemnek, mint a narco-futball-érában, de lehet, hogy jobb ez így mindenkinek.
Borítókép: Fotó: Jeff Cremer/Shutterstock, Henry Agudelo/Shutterstock, A.RICARDO/Shutterstock
