"Minden focimeccs katedrális. A stadionok mind hóbortosabb építészeti formavilága rá is játszik a hasonlóságra, de most mégsem erre gondolok, hanem a felívelések, fejesek, kapuskirúgások alkotta, levegőből kifaragott, láthatatlan boltozatrendszerre. Átadások átlói, passz-hálók csipkéje, mellre vételek, térden, sarokkal pörgetett labdák forgásgörbéi alakítják ezt a cizellált térszerkezetet. Minden mellékkápolnának megvan a maga szentje (a játékosok kultikus tisztelete is belejátszik a dologba), és hétvégente ezrek hozsannája harsog a fényárban úszó főhajóban. A celebránsok (az egyforma ünnepi öltözetet viselő kétszer tizenegy) maroknyi csapata látványosan különválik a nép hatalmas tömegeitől. Homérosz még azt gondolta, a hexameter rímtelenül is elég cifra, de hát azóta a technológia fejlődött, a nyári futball-világbajnokság eposzából sikerült is begyűjtenem az egyik kommentátor alkotta rímes hexametersort: ,,Rúgja előre, de nincs ott ember, bár Dani Alves küzd becsülettel".
Magán-mitológiámban se szeri, se száma a mágikus focipillanatoknak, amelyeket gyerekkorom óta dédelgetek. René Higuita, a bajszos-pulihajú kolumbiai kapus, amint ,,skorpió módra" kihomorítva, hátracsapott sarokkal messzire kivágja a feje fölül hálóba zúduló löketet. Kapafogú Ronaldinho, aki válogatottbeli kölyökhód és elsőfű nyeretlen létére vagy harminc méterről csavar egy szabadrúgást a dörzsölt Seaman feje felett a kapu túlsó sarkába. Roberto Carlos dinamitsebességgel csaknem kiszalad a pályáról, ám az alapvonalról még becsűri derékszögben, a labda pedig minden geometriát meghazudtolóan kikerüli a kapufát, és hipp-hopp a hálóban táncol. Maradona, aki önmagának passzol, felvágja a lasztit az égbe, és már ott is van alatta, sarkaz és dekáz, majmot csinál az egész (akkor még világszínvonalú) magyar válogatottból. Zidane balettosan átbiciklizik a védők között, akik sokadjára is bekajálják nevezetes forgolódós cselét. Van Nistelrooy, az égimeszelő, akinek lófejét mintha kétfelől összenyomta volna egy liftajtó, és aki estében, a kapunak háttal a bal füléről a jobb vállára csorgatja, majd térdhajlattal teljesen valószínűtlenül átpörgeti a bőrt a gólvonalon. No meg persze Messi, akiről az összes védő tudja, hogy ballábas, és hogy a jobb szélről cselezi befelé magát, ő pedig, pontosan ahogy várják, aprókat alányesegetve becselezi magát a jobb szélről, az összes guvadó szemű védőt egy boglyába tereli, kivárja, amíg a boglyán egy labdányi lyuk képződik, és azon a nyíláson ballal beküldi a nyílegyenes vagy kívánalom szerint ívelt lövést.
Amióta Barcelonából hozatott, eredeti Messi-mezben focizom, varázsütésre természetesen nekem is sokkal jobban megy a játék. Az óriások óriási megoldásainál jobban csak az ég bele az ember tudatába, amit saját maga művelt, mintegy rácáfolva edzetlenségére, amatőr voltára. Talán a foci maga alkotta mindezen csodákat, éppen rajtam keresztül. Pálya széléről égbe fejelt labda, amint a nyújtózó kapus háta mögött zuhan a ficakba. Sarokra csavarodó, elemi erővel eltalált kapáslövés két védő közül. Egy az egyben, szlalomozva ,,etetem" a kapust, majd a szétnyíló két láb közt bevágom a kötényt. Egy kétméteres medve bodicsekjei közül villámgyorsan kiszabadulva pakolom meg az üresen maradt kiskaput. Persze, a mérleg másik serpenyőjében ott a sok selejtes megoldás, felesleges csel, pontatlan beadás, sehova tartó passz, önzősködés, a szétrúgott bokák meg a kapusként bekapott potyák. Valahogy mégis az átlényegülés villanásai tartanak ki az emlékezetben."