Gyerekkoromban Poptarisznyát meg kettőtől-ötig kívánságműsort hallgattam, beélesített mono magnóval, ha egy számra "vadásztam". Meg gyűjtöttem a zsebpénzt a szörpösüvegek visszaváltásából és a méhbe vitt újságpapírból, hogy vehessek időnként egy-egy műsoros kazit.
Kamaszként, lett walkman-em, ami oda-vissza játszott le, így a kedvenc aktuális slágert mindig felvettem a kazi mindkét oldalára (egész pontosan a szalag másik oldalára, "takarásba"), így ha véget ért a szám, visszatekerés nélkül indíthattam újra azt a kazi másik oldalán.
A szalagokat ezzel a technikával tényleg ronggyá lehetett hallgatni.
Máskor meg jól jött a klasszikus csévélési módszer: hogy ne merítsük az elemet a tekeréssel, egy ceruzával pörgettük a kazit az oldal elejére.
Kamaszkorban a csuklónak sem árt, ha bemelegítjük.
Aztán az első felnőtt fizetésemből lett mini hifim, amely 3 CD-t is képes volt rotációban lejátszani!
Konkrétan előleget kértem, hogy megvehessem...
Lehetett programozni vagy randomra-, végtelenre állítva küldeni a 3 cd-n lévő mintegy 50 számot.
Ma már "elképzelhetetlen" ez a luxus!
(egyébként még mindig működik számítógép "erősítőként" a cucc, a hangfalai a lakásban nagyon korrekten szólnak)
A 90-es évek elején Magyarországon még alig jelent meg néhány előadónak cd-je, illetve lejátszó is alig akadt, így a másolgatás ment ezerrel. Még hivatalos kereskedőknél is kérhetted - ha nem volt rá pénzed, vagy nem akartad megvenni - hogy töredék áron felvegyék neked az albumot kazettára. Meg ugye működtek a kölcsönzők, ahonnan hazavihetted átmásolni a cédét.
A legtöbb idő azzal ment el, hogy ár-érték arányban megtaláld a 30 féle kazetta (AGFA, BASF, FUJI, HITACHI, SONY, TDK normál vagy krómos, 60 vagy 90 perces...) közül a neked leginkább megfelelőt.
A számítógépekben ugyan a floppyt kezdte felváltani a cd, de a legtöbb gépben még nem volt író, csak olvasó.
Aztán beköszöntött az internet- és mp2-mp3 lejátszók korszaka. Megjelentek a DVD lemezek is, így már több tucat szám is elfért egyetlen adathordozón vagy eszközön!
És innentől bizony ész nélkül töltöttünk le egész életműveket, ha ingyen hozzáfértünk...
A nagy igényekre való tekintettel lett is egy méretre akkora mp3 lejátszóm, mint egy mostani okostelefon. (NW-A3000. Tök jól nézett ki, még lilában is.
)
2007-ben járunk, 20 GB fért rá, ami kicsit talán túlzásnak tűnt, de én minden kedvencemet a zsebemben akartam tudni.
Sajna ez a kütyü hamar tönkrement, nem tudták cserélni sem, így kaptam helyette a sonytól egy értékben egyező videokamerát.
A következő "zenei forradalom" számomra a youtube berobbanásával jött el. Már a net is elég gyors volt hozzá, így elképesztő mennyiségű zenét, koncertfelvételt, feldolgozást és persze különböző előadót ismerhettünk meg.
Amikor az életedben megismert összes dalra rákereshetsz, a kedvenceidet meg tucatnyi verzióban, élő felvételen, remixben vagy éppen rockosítva hallgathatod meg... Ezt a mai fiatalok már nem is tudják értékelni.
Kitárult a világ.
Néztem a tehetségkutatókat, az amcsi, brit, ausztrál vagy skandináv éneklős műsorokat...
A zene mindenkié. Minden zene az enyém!
Az előadók meg eljuthatnak bárkihez, nem kell a köcsög kiadókra (vagy a köcsög hallgatókra, hogy kérjék őket a kívánságműsorban
) várniuk.
És most miért jutott ez eszembe?
Mert most ott tartok, hogy már azt bámulom, hogyan hallgat egy amerikai fickó számára ismeretlen magyar zeneszámokat és azokat hogyan véleményezi... (10-es skálán pontoz, 6 és 20 közötti értékekkel. hehe)
Próbálom megfejteni, hogyan jutottam el idáig...
Asszem nekem bejön a nyitottsága. Előítéletek nélkül meghallgatni mindent, bárhonnan is jön.
És azt hiszem, az sem hátrány neki, ha nem érti a szövegeket...
https://www.youtube.com/watch?v=l2xFpasRYEs