Egy (volt) újságíró ismerősöm (szombathelyi) jegyzete a Facén:
Török Tibor
3 órája ·
Volt szerencsém (hacsak amatőr szinten) horvátokkal futballozni, ezért néhány alapvetést ismerek.
Nem adjuk fel. Soha. Addig megyünk, amíg bírjuk. És utána is. Ha kicseleztek, utána eredünk. Ha csúszva, ha a kézen járva, akkor is. Amúgy alapon nem cseleznek ki. Ha mégis, jön az első pont, vagy egyszerűen rákapaszkodunk az ellenfélre. A vizes, sáros pályát különösen szeretjük, mert akkor egészen messziről lehet becsúszni. Minden ellenfél, akiért nem jön mentő, egyszerű, mezei szimuláns. Az erő velünk van. Ha mégsem lenne, akkor megkeressük, és elmagyarázzuk neki, neki is jobb, ha velünk tart.
Az ellenfelet sohasem hagyjuk magára. Ott vagyunk a meze alatt, a gatyájában, ha kimegy vizet inni, beleülünk a palackba addig is, és szúrós szemmel nézzük.
Minden labdáért küzdünk, bárhol is legyen. Ha véletlenül a partvonalon kívülre kerülne, akkor is, mert nem bízzuk a véletlenre, a bíróra, az ugyanis lehet, szenilis vagy vak is. Minden labda, ami nem nálunk van (tartózkodjon földön vagy levegőben) szabad labda, egyetlen cél, hogy megszerezzük. Ebben minden eszköz megengedett, amit a játékvezető nem fúj le. Ha az élet úgy hozza, azok is bevethetőek, amiket amúgy lehet, hogy le kéne fújnia (lásd egyenlítő gól szerdán). Soha nem rúgunk magasra, vagy az ellenfél alacsony és stöpszli, vagy túlságosan mélyre hajolt. (A mély fogalma olyan 180 centi körül kezdődik.) Ha fejelünk, eleve magasra ugrunk és a kezünkkel előre jelezzük személyes auránkat. Ha az ellenfél mégis úgy látja jónak, hogy bemerészkedik ebbe, az leginkább az ő egyéni, szoc. problémája, mi szóltunk előre. Mindezzel a játékvezetőnek is illik tisztában lennie, mert különben össze-vissza fújdogál minden baromságot, amit természetesen kedvesen szóvá teszünk neki.
A futball nem élet-halál kérdése, jóval több annál - na jó, ezt nem ők találták ki, de az biztos, hogy tökéletesen megvalósítják. Végül pedig: ünnepre eső meccs után először az esti misére megyünk, csak utána a kocsmába.