Más megközelítésben az egyfajta nyitottság, hogy nem a saját településed csapatának szurkolsz hanem kiválasztasz a szélesebb palettáról egy csapatot. Valójában a településed csapatában játszókhoz sincs semmi közöd, hisz a játékosok többsége is csak pár szezont tölt a csapatban.
A csapatválasztás mindenképpen érzelmi alapú. Lehet, hogy apád vitt ki a kedvenc csapata meccsére, vagy neked tetszett meg egy-két játékos a tv-t nézve, de az biztos, hogy tömegeket nem lehet már szar focit játszó helyi csapatokhoz visszacsábítani. Túl sok minőségi csapat közül lehet már választani.
Sokat jártam nb1-es meccsekre 20-30 évvel ezelőtt, volt, hogy budapestiként egy nap 3 meccset is megnéztem a helyszínen, de alapvetően mindig oda akartam menni, ahol jó foci volt. Ez lehetett a Honvéd, az MTK, sőt, egy-két szezon erejéig a BVSC is, de évekig Vácra is lejártam Csank bajnokcsapata miatt. Nekem az jó példa volt arra, hogy átlagos képességű játékosokból, egy szűk kerettel hogyan lehet a legjobbá válni.
No igen, a Fradival kapcsolatban mindig voltak ellenérzéseim, akkoriban gyengék is voltak, de azt is láttam, hogy hány osztálytársam és ismerősöm mondta, hogy a Fradi a kedvence, csak mert nem is ismert mást...
Mondjuk a Fradit sem.
Én legalább tudtam a kedvenc csapatuk összeállítását.
Persze bizonyos szempontból az a tuti, ha a legnagyobb szurkolótáborhoz tartozol, azzal nagyot nem hibázhatsz.
A Vácnak és az MTK-nak egykor még én is szívből szurkoltam, de már nem tudom elképzelni, hogy ugyanígy megmozdítson egy klubcsapat.
Én néző vagyok, akit ki kell szolgálni és nem egy "szerelmes" szurkoló, akit hülyére lehet venni, mert úgyis mindig megbocsájtok, akárhányszor is csal meg a csapatom...
Mondjuk VI. kerületiként nehéz is lett volna helyi csapatot választanom, de ha azt vesszük, a 3300 magyar településre jut 12 nb1-es csapat (köztük olyan kisvárosok és falvak klubjai, ahol nincs se múltja, se jövője a top focinak), így elég sokan kénytelenek máshol nézelődni kedvencek után.
Akiket ismerek elkötelezett szurkolókat, azoknak az jut, hogy rohadt sokat idegeskednek és bosszankodnak a kedvenceik miatt, miközben aránylag kevés örömet lelnek abban, hogy kitartanak a csapatuk mellett.
Kinek hiányzik ez?
A cikkben szereplő állítással is vitatkoznék, mely szerint a 80-as évek második felében torpant meg a magyar foci fejlődése. Végh Antal írt elgondolkodtató könyveket a 70-es, 80-as évek focijáról, hát már akkor sem a teljesítményről szóltak a dolgok.
De melyik korszakban nem látszanak a hanyatlás jelei? Puskásék és Alberték lényegében bármit megengedhettek maguknak, alkalmatlan káderek voltak a klubvezetők, központilag döntöttek az átigazolásokról és néha csapatok sorsáról is.
Csak akkoriban még kisebb volt a konkurencia és így önmagában a tehetség különösebb szorgalom és alázat nélkül is többre volt elég.
Gondoljatok bele, hogy a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia helyett hány riválist kaptunk (oké, Németországból meg eggyel kevesebb lett), miközben Görögország, Albánia, Izland vagy Norvégia sem lehetett volna pár évtizede komoly ellenfél.
A 6 éves kisfiam nagyon szeret focizni, de azt sem tudja, ki a Ronaldo vagy a Messi, egyelőre még engem tart jó játékosnak. Majd beszámolok róla, hogy mi alapján és kit nézett ki magának példaképnek, én is nagyon kíváncsi vagyok rá, ám azt nem fogom katasztrófának tartani, ha a világ legjobbjai közül választ majd valakit, akit követni vagy másolni próbál.