Ez is összetett kérdés.
Ha megfigyelitek, mindig vannak "generációk" egy adott nemzetnél, amikor jön egy jó 5-10 év, aztán mindent behúznak. Volt ilyen USA-nak (Armstrong, Landis stb.), volt ilyen Kolumbiának, Briteknek és most Szlovéniának. Ehhez általában óriási szerencse kell, kiemelkedő klasszisok és az a bizonyos plusz.
A franciák helyzete kissé csalóka, főleg akkor, ha a háború utáni időket nézzük. Amikor a francia háromhetes specialistákra gondolunk (mondjuk 1945-től), akkor mindössze hat név kerül elő, akik tényleg relevánsak:
- Bernard Hinault
- Laurent Fignon
- Jacques Anquetil
- Raymond Poulidor
- Louison Bobet
- Bernard Thévenet
Ennyi, nem több. Pinot, Jalabert, Bardet vagy Gaudu sosem volt kiemelkedő GT-menő, de még Mottet, Aimar vagy Virenque sem. Ez a lista azonban csalóka, mégpedig azért, mert Bobet egy olyan korszakban nyert, ahol egy amolyan mesterségesen kialakított légüres tér volt.
Gino Bartali már öreg volt, pályafutása végén, Fausto Coppi bizonyos okok miatt nem indult (de már ő sem volt fiatal), míg a két svájci klasszisnak (Koblet és Kübler) nem volt szerencséje vagy szimplán nem indultak. Anquetil csak akkor kezdte a pályafutását, így Bobet ajándéka kapott 3 GT-győzelmet. Erős kijelentés, de így van.
Maradtak öten, akik közül Poulidor sorsát szerintem mindenki ismeri, ő az örök vesztes. Az örök második, aki sosem nyert TdF-et, rossz időben volt csúcsformában. Thévenet egy nagyon alulértékelt versenyző volt, legalábbis szerintem. Ő ugye a Merckx-legyőző. Sokkal több lehetett volna benne, de végül ez is óriási eredmény.
És akkor maradtak hárman: Fignon, Hinault és Anquetil. Utóbbi egy zseni, minden idők egyik, ha nem a legjobb kronósa. Kiemelkedő tehetség, de ugye ő sem vetette meg a cuccokat. Nem lehet tudni, hogy csak ezek hozták-e a sikert, esetleg szimplán óriási tűrőképessége volt, mert az utóbbi biztos, hogy nagyon bírta a fájdalmat és a szenvedést.
Fignon egy kiváló bringás, aki utóbb beismerte, mindent is használt, de akkoriban ki nem? Szóval Fignon három GT-t nyert, ebből kettő TdF, de megkockáztatom, ha nincs a sérülése, akkor lett volna több is. Akkor kialakított volna maga köré egy mítoszt, mert '85-ben is nagy formában volt, de ott neki kimaradt majd két év.
És a végére Hinault, minden idők legjobb francia bringása. Ez az ember az én szememben All-Time top3-as, sprintben volt kicsivel gyengébb, de az összes többiben elit. Mint egy Pogacarba gyúrt Mahtieu van der Poel. Brutális, pavén, esőben, hóban, hegyen, kronón, megállíthatatlan volt. Majd egyszer írok róla bővebben, érdekes karrier az övé.
Miért nem nyertek 3 évtizede? Szóval, ha jobban megnézzük, három kiemelkedő GT-menője volt Franciaországnak közel 80 év alatt. Azért az nem sok. Ők hárman nyerték francia TdF-sikerek harmadát! Ami a '80-as évek után történt, azokat az eseményeket mindenki nyomozza a franciáknál.
Lássuk be, elszaladt mellettük a doppingos világ. Jöttek a kis kolumbiai hegyimenők, akik alapjáraton 3000 méteren élnek. A britek időközben a '92-es olimpiai bukás után átreformálták a sportpolitikájukat. Olaszország már a '80-as években elkezdte jól felépíteni az EPO-ra a dolgait, ahogyan a '90-es években a spanyolok is.
A franciák pedig inkább csak bukdácsoltak, voltak kisebb tehetségek, de valami mindig félrement. Nem volt megfelelő a képzés, akkor ugye a Festina-botrányt se hagyjuk ki, de ami fontosabb: időközben a világban egyre többen kezdtek el bringázni. Egyre népszerűbb lett, aztán a kisebb nemzetek is rákaptak.
A franciák kicsit úgy jártak, mint a magyar labdarúgó válogatott: múltból akartak megélni, miközben a jelen elhaladt mellettük. Azt gondolták, elég kiküldeni a hegyekbe a legjobbakat, majd megoldódik, majd jönnek a tehetségek. Egyet azonban meg kell tanulni: ha a tehetség nincsen megfelelően nevelve, akkor sosem hozza ki magából a legjobbat.
Bernard Hinault és Laurent Fignon edzője Cyrille Guimard volt, minden idők egyik legjobb kerékpáros edzője. Jacques Anqeutil edzője Raphaël Géminiani volt, aki egyben edzőtársa is volt, aki maga is TdF-győztes, Anquetil sokat köszönhet neki. Jelenleg nincsen kiemelkedő edző a franciáknál, aki olyan szakértelemmel bírna, mint mondjuk Lefevere.
Érdemes megfigyelni, az az Alaphilippe volt versenyben pár éve a Tour de France győzelemért, aki egyhetesen alig tud megjönni a top3-ban. Ennyit tesz a megfelelő motávicó, felkészítés. Ez nincs meg jelenleg a franciáknál. Az, hogy Madiot magából kikelve kiabál, az kevés egy GT-győzelemhez.
Francia tehetségek most is vannak, hiszen Martínez vagy Grégorie sorra nyeri a versenyeket, de kérdéses, hogy milyen kézbe kerülnek, mit tudnak magukból kihozni. A belgáknál is csomóan bringáznak, mégis 40-50 évbe telik, míg egy Merckx vagy Evenepoel érkezik. Mert közbe akadnak óriási zsenik, akik karrierje sajnálatos véget ér (Frank Vandenbroucke vagy Eric Vanderaerden).
Visszatérve a magyarokra, mi azt gondoltuk, hogy jön majd egy újabb Aranycsapat, de az egy olyan együttállás volt, amire a történelemben eléggé ritkán van példa. A hollandoknak is csak két ilyet sikerült összehozni, franciáknak egyet (hiába vb-címvédők), de a spanyoloknak is csak egy aranygenerációjuk volt.
Túlságosan nagyok az elvárásaink, ahogyan a franciáknak is. Keresik a következő Hinault, Fignon vagy Anquetil utódot, de ők kiemelkedő tehetségek voltak. A kiemelkedő pedig azért kiemelkedő, mert nem valószínű, hogy lesz hozzá fogható. A belgáknál egy olyan korszakos tehetség kellett, hogy Merckx után újból ott legyenek a GT-ken, aki 50 évente egy születik... A belgáknál, amely kerékpárnemzet. A franciáknál ráadásul egy óriási mentális blokkot kell leküzdeni - ahogyan belgáknál is -, ehhez pedig tényleg nagyon erős ember kell. Evenepoelnak is idő tellett, mire lehiggadt, mire fejben összerakta magát.
És most kicsit magam ellen beszélek, mert Grégorie és Martínez is nagy tehetségek, de bennük se látom azt, ami Pogacarban, Remcóban vagy akár Vingegaardban megvan. A gyilkos ösztön, hogy elviselik a terhet, mennek előre, megállíthatatlanok. A mostani fiatalok közül, akiben ezt látom, az Ayuso, Johannessen és Uijtdebroeks. Egyik sem francia...