Sportfogadas.org

Írtam egy kis ilyet, a hosszabitas.hu után szabadon. :) Ha nem ide való töröljétek. forrás a playerstribune

Erre születtem by Martin Brodeur

Az első Stanley-kupámat 1995-ben nyertem. Aztán mint kiderült, 1995-ben vesztettem el első Stanley-kupámat is.

Quebec  City-ben nőttem fel, így mi mindig sportoltunk valamit. Az első  atlétikai versenyem a telepen élő többi gyerek ellen volt. Nyaranta  aztán utcai hokit játszottunk, amíg le nem ment a nap. Az, hogy ki  melyik csapatba tartozott, igazán egyszerű volt. Az út túloldalán volt  egy villanyoszlop. Aki az oszlop északi részén élt, az tartozott az  északi csapatba, aki a déli részén, az a déli csapatba. Én az  északiaknál játszottam, a haverom Guy a délieknél.

Nem szerénykedek: az északi csapat dominált egész gyerekkorom alatt.  Amikor megnyertem az első Stanley-kupát a New Jersey-vel, tudtam hova  fogom vinni. Gyerekkorom óta tudtam. Visszavittem a régi szomszédoknak,  és az északiak és a déliek kivonultak az utcára játszani a kupáért. A  KUPÁÉRT! Vesztettünk. Guy csapata nyert. Végig kellett néznem, ahogy a  feje fölé emeli és körbehordozza az utcánkban. De szerencsére esélyt  kaptam a visszavágásra 2000-ben és 2003-ban is.

Az, hogy kapus  lettem, egy elég vicces történet. Támadót játszottam egy csapatban  amikor kicsi voltam, és volt egy másik csapat, akinek tartalék kapus  kellett. Ez nekem csupán több lehetőséget jelentett a jégkorongra,  amiért bármit megtettem. Apám kapus volt, aki bronzérmet nyert a kanadai  csapattal 1956-ban. Amikor megkérdeztem őt, azt mondta, hogy csak  menjek.

Tudod, elég jó kapus voltam. De ami sokkal fontosabb, hogy  imádtam. Azon dolgoztam, hogy egyre jobb legyek, de soha nem éreztem  ezt munkának.

A szezont két csapatban fejeztem be, az  egyikben támadó voltam, a másikban kapus. A következő évben apám levitt a  pályára az első edzésre. Csak 7 éves voltam, a felszerelés nehezebb  volt mint én. Az edzőm odajött hozzám és megkérdezte: "Nos, mit akarsz  csinálni? Támadó akarsz lenni vagy kapus?" Körbenéztem, és az apám nem  volt sehol. Rajtam múlt minden. Az érzéseim után mentem.

    "Kapus leszek." 

Akkor még nem fogtam fel, de valószínűleg ez volt a legnagyobb döntés, amit valaha meghoztam.

A  jégkorongos napjai után apám fotós lett, ráadásul elég jó. Az Expose  and Canadiens-nek fotózott, és alkalmanként 5 dollárt adott, hogy  segítsek hurcolni a felszerelését a meccsek alatt. Soha nem kellett  kétszer kérdeznie, hogy akarok-e menni. Fiatal voltam, és közel  kerülhettem néhány csodálatos sportolóhoz. Láthattam hogy készülnek fel,  hogyan kezelik magukat. Amikor lehetőséget kapsz, hogy megnézd ezeket a  srácokat élőben, az erősíti benned azt a gondolatot, hogy te is egy  legyél közülük.

A kedvenc sportolóm Gary Carter volt.  Gyakran jött hozzánk, hogy elvigye apámtól a képeket. Persze nem volt  e-mail, így a sportolók hozzánk jöttek, hogy elvigyék a képeket apámtól  megmutatni a családnak és a barátoknak. Apám így különös kapcsolatot  épített ki ezekkel a srácokkal. Mindig emlékezni fogok Gary-re, amiért úriember volt. Nem beszéltem  sokat angolul abban az időben, de Gary mindig szakított kis időt rám  is, amitől különlegesnek éreztem magam. Ez a világot jelentette nekem.

Egy  nap apám hazajött a pályáról, és azt mondta: "Fiam, meg kéne nézned az a  kapust tegnap éjjelről. Olyan volt mint egy harmadik védő." Ron  Hextall-ról beszélt. A következő alkalommal a Flyers ellen játszott a  Canadiens. Szorosan figyeltem Ron-t. és ez megváltoztatta a nézetem a  kapusposztról. Kijött a hálótól, és a támadónak passzolta a korongot  előre. Mindig megzavarta az ellenfelet, hogy nem maradt ott a helyén.  Azt mondtam: "Váó, olyan játékosnak kell lennem, mint ő!"

Aztán elkezdtem dolgozni rajta. Dolgozni. Dolgozni. Dolgozni. Egy  egész nyarat töltöttem azzal, hogy lövöldöztem azokat a nehéz  narancssárga korongokat, amíg csak bírta a karom. És egy idő után  elkezdtem egyre jobb lenni. Volt egy munkaerkölcsöm, de bennem volt az a  bizonyos hoki érzék is, ami lehetővé tette, hogy olyan játékot  játsszak, amit a legtöbb gyerek nem. Az igazság az, hogy miután pozíciót  váltottam, soha nem szűnt meg bennem  a gólszerzési vágy. De mivel egy  támadó szellemet adtam a játékomnak, teljes értékű játékosnak éreztem  magam. Néha három gólpasszt is szereztem egy meccsen, amíg a kiskorúak  között voltam. Erre mindig büszke leszek.

A csapatok, ahol játszottam, általában alkalmazkodtak a stílusomhoz.

Még  mindig emlékszem az első alkalomra, amikor megláttam New York  felhőkarcolóit. Ez egy olyan pillanat, amit általában soha nem felejtesz  el. Azt sem tudtam, mi az a New Jersey, amikor a csapat draftolt engem.  Azt tudtam, hogy a Devils egy jégkorongcsapat, de fogalmam sem volt,  hol is kell pontosan játszanom. Nem fogtam fel, milyen közel vagyunk a  városhoz. Amikor megláttam a felhőkarcolókat, tudtam, hogy ez egy jó  hely lesz a hokihoz.

A karrierem a Devils-ban közel volt hozzá, hogy más  irányt vegyen. Nagyon közel. 1991-ben Brendan Shanahan St. Louis-ba ment  mint szabad ügynök. A St. Louis-nak vissza kellett küldeni valamit  hozzánk, mint kompenzációt. Lou Scott Stevens-t akarta megszerezni. A  Blues azonban Rod Brind'amour-t és Curtis Joseph-et akarta küldeni.  Curtis a 20-as évei elején járt, és hosszú karrier állt előtte. Ha  Curtis a csapathoz került volna, az életem valószínűleg egész másként  alakult volna.

De szerencsémre Lou mindig elérte amit akart.

Ezekben  a korai években a Devils nagyon különleges volt. Jó volt. Tudtuk, hogy  az emberek utálnak minket. Az ellenfelek rajongói unalmasnak tartottak, a  média a legrosszabb márkának gondolt a hokiban, a többi csapat pedig  nem igazán akart játszani ellenünk.

De mi imádtuk, hogy utálnak minket. Mert ha más csapatok és rajongók utálnak téged, az azt jelenti, hogy valamit jól csinálsz.

A  rendszer nem volt bonyolult. Csak követtük, amit Jacques Lemaire akart.  Keményen játszottunk. Védekeztünk. És minden meccsre úgy mentünk ki,  hogy nyerni akarunk. Mint kapus, ennél jobb helyzetet nem kívánhatsz  magadnak.
Nem az volt a cél, hogy nyerjünk egy  Stanley-kupát. A cél az összhang volt. Hogy mindig jó legyél. A keretben  voltak nagy változások néhány évente, de a mag mindig ugyanaz maradt.  Öt játékos 3 Stanley-kupát is nyert közülünk 9 év alatt. És a fiatalok  az öltözőben követtek minket, és vették az üzenetet. Függetlenül attól,  hogy ki volt a csapatban, a mentalitásunk mindenkire ráragadt. A játék  egy olyan megközelítését hoztuk létre, amit mindenki megszerzett  magának.

Számos oka van annak, hogy ilyen sikereket értem el pályafutásom  alatt. Az egyik a kapusedzőm, Jaques Caron. Nehéz egy új helyre menned  gyerekként, de Jaques rögtön a példaképem lett. Sok időt töltöttünk  együtt, és mindenben segített nekem. Mindenki szerette őt. Sokkal inkább  csapattársként tekintettem rá, mint edzőként.

Huszonkét  év nagyon hosszú idő ugyanazon a helyen. Mindig úgy gondoltam, a Devils  inkább egy család, semmint egy szervezet. És ebbe a rajongók is  beletartoznak. Nem, nem vagyunk New York City, de mi mindig büszkék  voltunk erre. Büszkék vagyunk rá, hogy saját, egyedi hokikultúránk van.  Soha nem nekünk volt a legtöbb rajongónk, de arra bátran fogadhatsz, hogy  nekünk voltak a legszenvedélyesebbek. És az után a sok év után is,  amikor felnéztem a lelátóra, ugyanazokat az arcokat láttam. Pontosan  tudtam, hogy kikért játszok.

Gyerekkoromtól mostanáig,  mindig korcsolyát húztam ha boldog akartam lenni. Megtiszteltetés az a  felismerés, hogy a cél eléréséhez érzem a szívemben, hogy erre  születtem. Egy csomó dolognak meg kellett történnie ahhoz, hogy erre a  pontra jussak. És egy sincs közöttük, amin változtatnék.