Úgy érzem, ideje lenne már nekem is meghálálnom valamiképpen, hogy itt lehetek a jelöltek között. Csak az a baj, hogy a sportokhoz különösebben nem értek. Persze, szeretek játszani; de hát ilyenkor inkább a megérzéseimre szoktam hagyatkozni, mintsem a témával kapcsolatos – meglehetősen hézagos és felszínes – ismereteimre támaszkodni. Így hát ezen a téren sok érdekeset vagy hasznosat aligha tudnék mondani nektek.
De talán mégis van olyan megfigyelésem, amit szívesen megosztanék veletek – igaz, ez egy kicsit távolabbról kapcsolódik a sportfogadáshoz. Mindazonáltal elég szervesen: a szerencse természetére gondolok.
Nagyjából hat éve kezdtem el online pókert játszani. Ez a szenvedély – úgy tapasztaltam – sokkal ártalmatlanabb, mint jó pár azok közül, amelyeknek előtte sokáig a fogságában éltem: ha ez ember néhány alapvető szabályt következetesen betart, különösebb problémákat nem fog okozni az életében. Az egyetlen hátulütője a dolognak talán az, hogy meglehetősen sok időt elvesz; cserébe viszont egy tulajdonságában alighanem egyedülálló az efféle szenvedélyek között: tudniillik, nemhogy nem viszi, de egyenesen hozza a pénzt. Persze, ne gondoljatok valami hatalmas vagyonra: arra – mondjuk - elég kicsi az esély, hogy Várkonyi Andrea miattam hagyja el új szerelmét; ám mégis észrevehető összegről van szó, ami némiképp kényelmesebbé, egyszerűbbé tette az életemet.
Egy pókeres fórumon biztosan nem mernék ennyire provokatív kijelentést tenni; de talán ebben a közegben nem lesz belőle parttalan és repetatív anyázásba fúló vita: szerintem a póker nem különösebben bonyolult játék. Pár óra intenzív tanulással elsajátíthatók a szükséges alapok, néhány hónap gyakorlással pedig ezek az ismeretek megszilárdíthatók annyira, hogy az ember nyerő játékossá váljon. Különben, megengedem, hogy ez nincs mindenütt így: lehet, hogy élőben, vagy magasabb téteken már más a helyzet. De bizton állíthatom: a komfortzónám határain belül a sikerhez ennyi tudás bőségesen elegendő.
Ebből persze egyáltalán nem következik az, hogy könnyű lenne pókeren nyerni. Éppenséggel a statisztikák sem ezt támasztják alá: a sportfogadáshoz hasonlóan, a játékosok 80-90 %-a itt is masszívan bukik. De ennek az oka, szerintem, nem játéktechnikai hiányosságokban keresendő. Sokkal inkább a mentális nehézségekben.
Nem is feltétlen arról van szó, hogy amikor játszol, hosszabb időn keresztül koncentráltnak és türelmesnek kell maradni: bár persze ez sem mindig egyszerű. Legalábbis sokszor megtapasztaltam: elég csak egy kicsit szórakozottnak vagy dühösnek lenni ahhoz, hogy pár perc alatt kidobjad azt a pénzt ablakon, amit előtte heteken át tartó szorgos munkával kerestél meg. Továbbá elég monoton, olykor kifejezetten unalmas tevékenységről van szó, ráadásul néha az ember szeme is belefárad a kényszerű monitor-bámulásba (pláne, ha álmosan vagy fáradtan ült le játszani.)
De mondom: az igazi probléma nem ez.
Hanem a downswing: azok az időről-időre törvényszerűen megjelenő, hosszabb-rövidebb periódusok, amikor az embert elhagyja a szerencséje; és semmi, de tényleg semmi nem jön össze. Bizonyára van ilyesmi a sportfogadásban is, de én úgy tapasztaltam, a pókerben ez valahogy sokkal koncentráltabban, nagyobb dózisban jelentkezik.
Nem arról van szó, hogy teljesen hülye lennék. Nem gondolom, hogy direkt csalnának a pókeroldalak a halaknak, vagy, hogy csak a site botjai ellen buknék. Elég jól megértem, hogy ha – mondjuk – 80%-os eséllyel nyerek egy leosztást, az azt jelenti: minden ötödik alkalommal veszteni fogok. Az igazi probléma a nagyságrend: ilyenkor egy egész szerencsétlenség-cunami egyszerre szokott rázúdulni az emberre.
Maradva a példánál, szerintem, semmi gondom nem lenne az egésszel, ha valahogy így működne a dolog: behúzok négy partit, amit az esélyek alapján be kéne, aztán az ötödiket elvesztem; majd megint jön négy ,,rendes" győzelem a következő bukás előtt - és így tovább. Ez így, ebben a formában, úgy képzelem, alig viselne meg. Csakhogy, a valóság egészen más.
Eleinte minden szép és jó: jönnek a kötelező győzelmek, még több is talán, mint ami járna. A kézbe párok kitartanak, a húzók egészülnek, hébe-hóba még szépen ki is fizetik a kezemet a többiek. Kedvem derűs, és bizakodva nézek a jövőbe, akár egy friss kapcsolat első, mámoros napjaiban.
Aztán egyszer csak megváltozik minden. Semmi előjele sincs a dolognak, így hát teljesen váratlanul ér. Eleinte talán még el sem hiszem egészen, hogy már megint itt van: az első mákolásoknál csak legyintek vagy sóhajtok egyet; végső soron, nyugtatom magam, az embernek nem lehet mindig szerencséje. Vesztettem ugyan kis pénzt: de hát ez még nem a világ vége. Kicsit felhősebb kedvvel, és feszültebben, de tovább játszom, abban a reményben, hogy hamarosan visszatér hozzám Fortuna.
Csakhogy nem ez történik. Éppen ellenkezőleg. Alig kapok használható lapokat, amikor pedig – hosszú várakozás után – végre kerül valami a kezembe: a lehető legrosszabb forgatókönyv kerekedik ki belőle. Még többet vesztek, még dühösebb és csalódottabb vagyok, és egyre kevésbé hat, hiába mantrázom, hogy ,,türelem", vagy ,,hogy végsősoron csak azt vesztettem el, amit megnyertem előtte", vagy hogy ,,hiszen ennél sokkal fontosabb dolgokban szerencsés vagyok", és hasonlókat. A sokadik peches leosztás után már majdnem olyan csúnyán káromkodom, mint Puzsér és FAM szokott, amikor a kultúráról beszélgetnek, és – tökéletesen igazságtalan módon – a dologban teljes ártatlan egeremet és billentyűzetemet bántom.
Az optimizmusomnak persze annyi. Eszembe jut egy híres filozófus, aki igen meggyőző módon érvelt amellett, hogy pusztán a tapasztalat alapján soha semmilyen biztos tudásra nem tehetünk szert. Végső soron, abból a megfigyelésből, miszerint eddig minden alkalommal megjelent a Nap a horizonton néhány órával azután, hogy lenyugodott, sehogyan nem következik: ez ma is meg fog történni. Ez csupán egy erős hit, semmi más; a múltból kiindulva, nagy valószínűséggel azt várhatjuk, ma is az fog történni, ami eddig minden alkalommal; mindazonáltal semmi nem zárja ki azt, hogy ebben a feltételezésünkben csalatkozzunk végül. Éppen így: abból a megfigyelésből, miszerint eddig minden downswingem véget ért egyszer, sehogyan sem következik az, hogy ez a mostani is véget fog érni valamikor. Mi van, ha ez lesz az legutolsó pechszéria, ez lesz az az alagút, aminek a végén sosem sejlik fel már a fény?
Mondanom sem kell, hogy ez a lelkiállapot a játékomnak sem tesz jót. Dühből, értelmetlenül belemegyek olyan helyzetekbe, amelyekbe nem volna szabad, mert most már csak adnia kell! – vagy ellenkezőleg, félelmemben kihagyom még az ígéretes szituációkat is. A folyamat öngerjesztő: minél rosszabbul játszom, annál többet vesztek, és annál borúsabb lesz a hangulatom – aminek eredményeképpen még rosszabbul játszom, és még többet vesztek – és így tovább, és így tovább.
Ennek a láncreakciónak a vége a tejes bizonytalanság, minden értékek átértékelése. Egyáltalán: játszottam valaha jól, érezhetően jobban, mint a többiek? Mi van, ha az egész csak illúzió, mi van, ha ez a jelenlegi állapot a valóság, amire a hosszú időn át tartó upswingem elmúltával végre ráébredtem? És - még ha átnézve a leosztásokat egy kicsit meg is nyugszom, hiszen a nagyobb bukásokat inkább a balszerencsémnek, mintsem kezeim buta megjátszásának köszönhetem – a kérdés akkor is megmarad: mit tettem, amiével kiérdemeltem a nyomorúságomat? Miért fordított nekem hátat ilyen hirtelen, ilyen kegyetlenül Fortuna?
De hát, ha igazságos akarok lenni, még csak az önsajnálatnak sem adhatom át magam ilyenkor nyugodt lelkiismerettel. Vén fejjel tényleg ennyi eszem van, hogy hűséget vártam a szerencse - köztudomásúlag csapodár természetű – istennőjétől? Miféle képtelen, öntelt ötlet, hogy én lehetnék az oka a szépséges Úrnő szeszélyességének? Alkalmasint semmi egyéb nem történt, minthogy ráunt a társaságomra, s most éppen mást tüntet ki figyelmével. Nincs ebben semmi különös vagy megmagyarázhatatlan.
Hát összeszorítom a fogamat, és megpróbálom legalább férfiként viselni a dolgot; különben úgyis hiábavaló a könyörgés éppúgy, mint a szitkozódás: szemernyit sem hatok Fortunára egyikkel sem. Talán, próbálom vigasztalni magam, egyszer – épp olyan hirtelen és megmagyarázhatatlanul, mint ahogyan elhagyott – visszatér hozzám. Ez a remény – ráadásul – nem is látszik teljesen alaptalannak, és nem csupán Úrnőm szeszélyes természetét ismerve, de a múltbéli tapasztalataimra tekintettel sem. Hiszen az Istennő birtokában van annak a tulajdonságnak, amely nélkül senki sem lehet alkalmas az uralkodásra: tökéletesen igazságos. Hosszabb távon épp annyiszor fog kedvezni nekem, mint ahányszor ellenemre tesz: az igazán fontos dolgokat sohasem a szerencse dönti el.
Olyan egy kicsit a helyzet, mint az a bizalomjáték, amit biztosan ismertek: az ember – néhány társa előtt állva – hanyatt veti magát, abban a reményben, hogy a többiek majd elkapják őt. Mindenesetre, attól a pillanattól, hogy elrugaszkodott, a sorsa már mások kezében van: a zuhanástól csak a többiek menthetik meg őt.
Én magam – alkatomnál fogva – ugyan képtelen lennék az ugrásra az ismeretlenbe, de akik átélték, azt mondják, hogy igazán fantasztikus, katartikus élmény az ilyesmi. Mindenesetre, számomra, pókeres karrierem legfájdalmasabb, de egyúttal legérdekesebb és legépítőbb tapasztalatai éppen azok a pillanatok voltak, amikor minden ellenérzésem dacára el kellett rugaszkodnom: hinnem kellett abban, hogy Fortuna visszatér majd hozzám - jóllehet, azt is tudtam jól: én magam semmit sem tehetek ezért.
Úgy érzem, ez a tudás sokkal-sokkal értékesebb, mint az a pénz, amit az asztaloknál nyertem: megtanultam egy kicsit őszintébben bízni az emberinél sokkal magasabb és bölcsebb hatalmakban.