Engedjetek meg pár személyes véleményt a döntővel kapcsolatban.
Először is nagyon örülök a Denver sikerének, mert az egész szezonban egy nagyon szimpatikus csapat benyomását keltették. Nem voltak balhék, senki nem ütötte ki a csapattársát edzésen, senki nem szelfizett fegyverrel a kezében, egyszóval a Nuggets az elejétől kezdve tette a dolgát. Még 3-1-nél is olyan visszafogott nyilatkozatokat adtak a játékosok, mintha 1-3 lett volna az állás. Porter Jr. majdnem egy szezont, Murray pedig majdnem két teljes szezont hagyott ki, hogy utána végre egészségesen megnyerjék a bajnoki címet. Jokic teljesítményéről már annyit beszéltünk, hogy ezúttal inkább az emberi oldalát említeném meg, amit tökéletesen visszaad a győzelem utáni viselkedése és nyilatkozatai. Miután szinte róla szólt egy személyben az egész finálé, és miután sorra döntögette az újabbnál újabb rekordokat, még ezek után is olyan szerényen állt ott a díjkiosztón, mintha ő érezné magát kellemetlenül, hogy itt kell lennie. Abból is látszott, hogy mekkora csapatjátékos, hogy miután megkapta a döntő legjobbja címet, szinte annyit lehetett leolvasni az arcáról (nézve a trófeát), hogy legalább lesz mivel otthon játszania a gyereknek. Ahogy Baska is fogalmazott a közvetítésben: "Jokic egy olyan generációs szupersztár, akit nem akarna magának egyetlen marketinges szakember sem, mert nem ilyen sztárt szeretnél, aki így veszi át a döntő MVP címet".
Tudom, hogy az NBA egy hatalmas show-műsor, de nekem akkor is sokkal szimpatikusabbak az ilyen mentalitású játékosok, mint azok, akik minden megmozdulásukban Istennek képzelik magukat. És tudom, hogy Amerikában ez utóbbiakra sokkal inkább kíváncsi a nép, és az ő meccseiket többen nézik, az ő mezüket többen veszik, de Jokic most bebizonyította, hogy mindenfajta sztárallűr nélkül is lehet valaki a sportága legjobbja.
Ami a Heat csapatát illeti, ők az egyik legszimpatikusabb vesztesek, akiket az utóbbi időben láttam. Még a döntő előtt azon töprengtem (látva Jokic addigi teljesítményét a playoffban), hogy miként lehetne a szerbet kivenni a játékból. És az jutott eszembe, hogy ha van sebezhető pontja Jokicnak, akkor (Doncichoz hasonlóan) az lehet, hogy hajlamos könnyen felhúzni magát meccs közben. Márpedig a ligában van jópár olyan játékos, akik szinte arra "szakosodtak", hogy kizökkentsék az ellenfél legjobbját. Említhetnénk Draymond Greent, Dillon Brooksot, Patrick Beverlyt és még sorolhatnánk hosszasan. De a Miami nem ezt az utat választotta, és ezt nagyon becsülöm bennük. Az egész finálé nagyon sportszerű volt (mind a pályán, mind a meccsek utáni nyilatkozatokban), és ezt nagyon jó volt látni egy olyan szezon után, amikor köztudottan bővelkedtünk a balhékban. Szóval le a kalappal a Miami előtt is.
Egy pár szót szólnék a denveri közönségről is. Akik látták a döntő 3. (de lehet, hogy a 4., már nem emlékszem rá) meccsét, azok láthatták a közvetítésben, hogy bár a mérkőzés Miamiben volt, de a Nuggets szurkolók ezalatt megtöltötték a 21 ezres denveri arénát, és ott szurkoltak a nagy kivetítők előtt a csapatnak. Sőt, mint a bejátszásban láthattuk, nagyobb volt a hangulat, mint a meccs helyszínén. Azt hiszem, egy ilyen szurkolótábor is megérdemli, hogy bajnok legyen a csapatuk.
A díjátadón egyébként a legkisebb Jokic abszolút ellopta a showt. A cukiság-faktor természetesen azonnal kiakadt, és néha még a játékosoknak (illetve a díjátadóknak) is nehéz volt a ceremóniára figyelni.
És ha már úgyis nálam a szó, akkor – Murray játékát elnézve – talán még annyit megjegyeznék, hogy Kanada elég jó kis csapatot tudna kiállítani a 2024-es olimpiára (ha mindenki vállalná a játékot). Gilgeous-Alexander, Murray, Andrew Wiggins, Brooks, Tristan Thompson, Dort, RJ Barrett, Brissett, vagy az elsőévesek közül Shaedon Sharpe, Andrew Nembhard. Ha még egy valamire való centert is sikerülne találniuk (legrosszabb esetben ott lesz Olynyk), akkor bizony ez a kanadai csapat abszolút dobogóesélyes lenne.