III. részA stadiontúra, hazaútVége volt a mérkőzésnek, és senki sem akart hazamenni. Mármint a társaságunkból. Az olaszok mérgelődtek egy sort, de szépen lassan elhagyták a stadiont. Mi viszont ott maradtunk, mert érezni akartuk még ezt az igazi és megismételhetetlen meccshangulatot. Végül az utolsók között hagytuk el a stadiont, fényképezkedtünk, pisiltünk, szívtuk magunkba a hely szellemét. Mikor kiértünk, észrevettük, hogy semmi sem változott, az árusok ugyanúgy árulták a portékáikat, mintha győztünk volna. Én kissé álromantikáztam egy volt csajom kapcsán, akit történetesen ,,panninak" hívtak, és kint is mindenfelé ezt lehetett olvasni: ,,panni, panini". Ha tudtam volna, hogy itt ennyi helyen lehet venni őt, a halál idegeskedik annyit vele. Szóval végül ,,szendvicset" nem vettünk, de sálat, sapkát, egyéb kiegészítőket igen. Én most szundi üzemmódba helyeztem magamat, nem vásároltam, csak nézegettem a cuccokat, mert tudtam, jövünk mi még erre holnap is! Nagyban ecseteltem a német cimbiknek, hogy a magyar utazási irodás összekötő csaj milyen bunkó volt velem, amikor délután felhívtam telefonon. Felvette, beleszólt, hogy ,,prego", aztán mikor elkezdtem a vakert neki, szépen kinyomott, majd az újrahívásomnál már fel sem vette. Miközben nagy hangon mesélem a sztorit, egyszer csak elhallgatnak a többiek. Éreztem, hogy gáz van, és igen, a hátam mögött ott állt a csaj. Nos, enyhe pír az arcon, de a híres ,,szigcsó stílus" megmentett. A csaj egyébként azért osont a hátam mögé, hogy elkérje a telefonomat, mert valakit fel kellett hívnia, és az övé bekampecolt. Én kegyesen odaadtam, majd a végén megkérdezte tőlem, mennyivel tartozik. Én pedig tök faarccal csak ennyit válaszoltam: ,,majd ha legközelebb jövünk, meghívsz egy pannira". Verácska (ugyanis így hívták) mosolygott egyet, és elment, de tudtam, hogy legközelebb több ,,panni" is lesz...
Azt terveztük, hogy a meccs után elmegyünk a milánói éjszakába kicsit, de éreztük, hogy ez nem fog menni. Akkor kezdett lecsapódni bennünk az elmúlt 24 óra fáradtsága. Abban sem voltunk biztosak, meddig van tömegközlekedés, mivel buszok már nem jártak ekkor. Sietősre fogtuk, elmentünk a metróhoz, és a már szokásos megállónál akartunk kiszállni. Igen ám, de az ál Inter-szurkesz barátom benyögte, hogy szerinte villamos már nincs, és kitalálta, hogy újítsunk be egy olyat, hogy tovább megyünk metróval, majd onnan gyalogolunk. Nos, az első fele sikerült, a másik része nem. Ugyanis amikor feljöttünk a megállóból, hirtelen nagyon elveszettek lettünk. Ekkor volt pont éjfél... Írhatnám az is, hogy erről az újabb egy óráról megint örökre hallgatunk, de azt hinnétek újra, hogy kurváztunk egyet. Pedig nem, pusztán másfél óránkba került a hazajutás, és a csattanója az, hogy természetesen végül villamosra szállva tettük ezt meg.
Éjjel fél kettőre érkeztünk meg, hullafáradtan. Német arcok még megittak 3-4 sört, de mi kidőltünk, mint egy sózsák és jó nagyot aludtunk. Reggel úgy ébresztettek a többiek 8.00-kor, hogy ideje lenne már reggelizni menni. Én már teljesen beleéltem magam abba, hogy lesz rántotta, mert kifejezetten megérdeklődtem ezt a Questornál. Nálam ha reggeli és szálloda, akkor kizárólag rántotta jöhet szóba. Ennek megfelelően óriási csalódásként ért, hogy nem volt tojás, de ami betette a kaput, hogy pármai sonka sem! Kénytelen voltam a jól megszokott hülyeségeket enni, ezért bosszúból elraktam egy csomó jamet és mézet, persze pusztán emlékbe... Szegény németországiak felhívták a repülőteret, ahol azt mondták nekik, törölték a járatukat, ezért ők fogták magukat, és gyorsan el is búcsúztak tőlünk. Nettó 12 órát töltöttek Milánóban, de azt mondták, nekik ez így is megérte!
Mi pedig újra tömegközlekedtünk, és nappal is megtettük az Ibis-San Siro távot. Mivel a sofőrünk kivitte végül a két barátunkat a reptérre, ezért mi ezt a villamos-metró módit választottuk úgy, hogy majd ott a San Sironál találkozunk. Szép kényelmesen visszamentünk tehát, és míg nem jött a kocsi, addig átmentünk a szomszédos Lovira. Zárva volt, de a szép ló szobrot meg lehetett nézni. Mikor ezzel végeztünk, megjelent a társunk is, és megkerestük a Múzeum bejáratát. Mert hát ezt a Múzeumot nem lehet kihagyni, elég sok helyen olvastuk, mondták is többen. A stadionbejárással egybekötött jegy 12,50 euró volt, ami nem olcsó, de utólag azt mondom, megérte. A Múzeumban a jegyszedő csaj elmondta, hogy 20 perc múlva indul a túra, addig nézzünk körbe. Fényképezni nem lehetett itt sem, de jó magyarként az ilyen szabályokat megpróbáltuk áthágni. Készítettem mobillal képet a régi stadion makettjéről, de másról nagyon nem mertem. Szóval a múzeumban minden volt: Inter és Milan ereklyék is, és most nem tettünk különbséget, megnéztünk mindent. Kupák, mezek, emléktárgyak, aláírások sorakoztak a vitrinekben, nem győztük nézni őket. Külön rész volt Morattinak és Berlusconinak is, valamint a leghíresebb kettősjátékosoknak. Nekem különösen tetszett Franz Beckenbauer 1968-as Bayern dedikált meze, illetve Johan Cruyff 1974-es Ajax meze, hiszen ezen a két meccsen nekem kedvező eredmény született (Milan-Bayern 2-0, Inter-Ajax 0-2). Elég nagy hangsúlyt kapott sajnos az Inter 2010-es BL-győzelme, de a 2006-os világbajnokoknak is szép emléket állítottak. Mikor végeztünk, pont megkezdődött a túra is, az idegenvezetőnk a korábban jegyet lekezelő csajszi lett.
Itt kell kitérnem megint valamire. Mindig is tudtam, hogy a magyarok a világ legnagyobb suttyói, de ez újra bebizonyosodott. A szálláson egy másik magyar banda is lakott, látszott, hogy sült parasztok mind egy szálig. Mikor mi visszaértünk éjjel a meccsről, ők már ott voltak, és kurva lekezelően kérdezték: ,,eddig tartott visszaérni?". Mondtam, hogy igen baszd meg, eddig tartott, mert mi nem kocsival mentünk... Nos, ettől a bandától nem tudtunk elszakadni. Reggel a holt tuskók ott whiskey-kóláztak az előtérben úgy, hogy mindenki lássa őket. Köszönjük, a kívülről hozott Tesco Economy piát is megcsodálhattuk. Soha nem szerettem a hangos embereket, nos ezek kurva hangosak, és kurva ostobák voltak. Természetesen ott voltak a stadiontúrán is. Már messziről hallottuk őket, mivel az idegenvezető csaj Inter-szurkoló volt, és jó magyar szokás szerint azonnal rástartoltak. Ezzel nem is lenne probléma, de egyrészt dőlt belőlük a piaszag, másrészt pedig a tuskók még angolul sem tudtak. Úgy pedig nehéz csajozni, ha az ember nem tud kommunikálni a csajjal. Amit elkaptam a szövegükből, attól égnek állt a hajam, nagyjából ,,Ibra iznámbörván" és ,,döbesztizmilán" mondatokban merült ki. Tuskók, parasztok voltak, lejáratják itt a magyarokat. Ha esetleg olvassa valamelyik (kétlem, hogy tudnak olvasni), akkor szálljanak magukba kicsit! Volt ott egy harmadik magyar társaság is, azok ellenben nagyon korrektek voltak, bár ők csak négyen jöttek be.
Szóval stadiontúra. Ez a San Siro nappal is csodálatos
. Az idegenvezető csaj egyszerű mondatokkal, szakszerűen vezetett, nagyon elégedett voltam vele. Érdekes infókat osztott meg velünk, például nem tudtam, hogy itt nem rendezhetnek világbajnoki és Bajnokok Ligája döntőt, mert hat méterrel rövidebb a pálya, vagy hogy egyedülálló módon itt nem ér körbe a felső karéj, mert a környező épületek miatt lehetetlen volt az egyik oldalra felhúzni azt. Megnéztük a VIP szektort, a közvetítőállást, az elnöki helyet, majd jött a legizgalmasabb rész: az öltözők bejárása. Azt tudtuk, hogy a Milan Milanelloban edz, az Inter pedig az isten háta mögött, így csak meccsnapokon tartózkodnak itt a csapatok. Régebben két öltözője volt a stadionnak, egyik az épp aktuális milánói csapatnak, a másik pedig az ellenfélnek. Azonban a 2000-es évek elején a két klubvezetés megállapodott egymással, hogy a régi edzőteremből kialakítanak egy új öltözőt, ahová a Milan költözik majd. Így is lett, mi pedig izgalommal telve vártuk a szent helyre való bebocsátást. Az első hely amit megnéztünk, a ,,nyilatkozó hely" volt, tehát a meccsek utáni interjúk készülnek innen. Majd jött az Inter öltözője, ahol a csaj elmondta, azért nem tudunk bemenni az edzői szobába, mert Mourinho ,,elvesztette" a kulcsát, így pedig azóta ez a szoba zárva van, Beniteznek nincs külön helyisége. Őszinte leszek: az Inter öltözője puritán, mondhatni szar hely, semmi érdemlegeset nem tartalmazott, fényképet csinálni értelmetlen volt. Azonban végül elérkeztünk a Milan öltözőjéhez, és már a kapu sejtette velünk, hogy itt lesz mit nézni. Az ajtón ugyanis egy hatalmas Milan-címer virított, és a folyosó is teljesen más légkörről tanúskodott. Egyértelműen a kényelem, az elegancia és magabiztosság jegyében készült az öltöző. Mikor beléptünk, szembetűntek a kényelmes székek, mindenhol plazma és LCD tévék, a szoba közepén pedig egy Milan-címeres asztal. A csaj egy kicsit lemaradt, mi pedig gyorsan elfoglaltuk a székeket. Mikor bejött az idegenvezető, azt mondta, ,,jó, akkor lássuk, ki milyen helyet választott magának". Én jobb oldalon ültem le a legszélső székre, mert nekem az az álláspontom, mindig ott ülnek a főnökök, kíváncsi voltam, jól okoskodtam-e. A csajszi bal oldalról kezdte sorolni a neveket. Semmi különleges nem volt, az első felhördülés akkor történt meg, amikor megmutatta Paolo Maldini helyét. Igen, jól hallottátok, az isteni Paolonak még mindig megvan a helye, amit senki sem foglalhat el. Ideiglenesen Antonini használja, de csak a T-shirtjét rakhatja a fogasra, a székre nem ülhet le. Maldini jobbján Nesta, balján Zambrotta szokott öltözni.
És ekkor váltott át jobb szélre. Ahogy egymás mellett ültünk a barátainkkal, ránk mutatott, és azt mondta: ,,ők a brazil fiúk". Hát igen, mi tudunk...
Velem kezdte: ,,tavaly ezen a helyen ült Leonardo, akinek az volt az álláspontja, hogy az edzőnek a játékosok között a helye. Mióta ő távozott, ez a szék üres, de ha kell, akkor Allegri ül itt". Váó, csak nem itt ül mégis a főnök?
Mellettem Ronaldinho, Pato, Kaka (?) (Robinho), Dida, Thiago Silva volt a sorrend, majd jött Boateng. Ahogy ezek a nevek elhangzottak, mindenki fényképezni kezdett, én meg fel nem álltam volna Allegri mester székéből... Néhány jó bőr brazil-mezes csajszika behuppant Dinnye és Pato székébe, így az ő képeiken én is szereplek. Persze ők is az enyémen
. Aztán nagy nehezen felkeltem, és gyorsan átültem a megüresedett Paolo helyére, ahonnan szintén nem akartam felállni, pedig nagyon csúnyán néztek már rám. Végül azért csak ki kellett menni, és a gyúrószobában vezettünk le. Volt még egy kis jópofizás a csajjal (gáz magyarok: ,,Morattinománi?"), majd irány az Official Store...
Én elterveztem, hogy ha valamit vennem kell, akkor az csakis egy melegítő felső lehet. Már régóta szemeztem vele, de túlságosan is drágának tartottam. Ellenben most azt mondtam magamban, nem érdekel az ára, én itt most elköltöm az összes eurómat, csak egy pizzára valót hagyok meg! Ahogy bementem, éreztem, hogy vonz egy pulcsi, és nem kerülhetem el a végzetemet. Így is történt, megvettem azt, amit már régen akartam: egy fehér, gyönyörű, igazi irigykedésre sarkalló gyöngyszemet. Ebben nagyon ritkán fogok járni, de tuti, hogy becsajozok egyszer még vele...
A többiek már nem vettek semmit, hanem gyönyörködtek ők is a pulcsimban. Kimentünk, csináltunk pár nappali képet a San Siroról, majd kocsiba ültünk. Éreztük, hogy a kaland véget ért, és hiába akarta egyikünk még a ,,last dinnert" megnézni, leszavaztuk. A történet véget ért, megcsináltuk, amit akartunk, ezt nem lehet fokozni, a katarzist elértük. Úgy döntöttünk, hogy onnan indulunk haza. Tervbe vettük még azt is, hogy Veronában vagy Velencében megállunk egy kis városnézésre, de végül ezt is elvetettük, nem sok értelmét láttuk. Az út hazafelé esemény nélkül zajlott, hó sehol nem volt, mi pedig 12 óra alatt otthon is voltunk a pécsi Ágoston-téren. Ennyi volt a nagy kaland, kívánom mindenkinek, hogy jusson el legkedvesebb klubjához egyszer, mert enélkül ne tud kiteljesedni az imádata. Forza Milan!
The End!
u.i.: Shyamalan-os fordulat az lett volna, ha haza sem jövök, hanem onnan Milánóból írom ezt a bejegyzést is...