Groenewegen-probléma (tanácsadás a sprintszakaszokhoz)
Visszatért egy olyan időszak, amikor a sprintereknek bizony tudniuk kell dombra/hegyre menni. A Jalabert, Zabel vagy Freire-érában ezt próbálták kiaknázni, hiszen Zabel is jól bírta az emelkedőket, így igyekeztek leszakítani Cipollinit (és a többi klasszikus sprintert), most is valami hasonlót látunk. A sprintereket szét lehet választani, vannak a klasszikus gyorslábúak, mint Cavendish, Groenewegen, Jakobsen, Bennett és Merlier, akik nem bírják az emelkedőket. Ezt próbálja az "új hullám" kihasználni: Wout van Aert, Ethan Hayter, Mads Pedersen, Mathieu van der Poel és Biniam Girmay.
Ráéreztek arra, hogy ezek a sprinterek nem biztos, hogy labdába rúgnának egy klasszikus felvezetés során, viszont, ha a kisebb emelkedőket óriási tempóval megnyomják, akkor Groenewegen vagy Cavendish simán leszakadhat. Ezzel a saját esélyeiket is növelik, de ez körülbelül egy 5-10 évre kiment a divatból, mert a csapatok emiatt nem áldoztak fel embereket - most igen -, illetve a sprinterek között sem volt ennyi dombokat kedvelő versenyző. Arról nem is beszélve, hogy vannak az úgynevezett hibrid sprinterek, mint Démare, Ewan vagy Nizzolo, akik kellően gyorsak, hogy sima mezőnyhajrában is a győzelemért menjenek, de az erejük is adott hozzá, hogy bírják a sztárcsapatok által generált nagyobb tempót az emelkedőkön.
A legújabb generáció pedig már kifejezetten figyel rá, hogy bírják az ilyen emelkedőket, mint amik most a Dauphinén is vannak. Arnaud de Lie (sokan új Boonen-nek tartják), Kaden Groves, Ethan Vernon és Thibau Nys már bőven ebben a szellemben versenyeznek. A Dauphiné és a Giro megmutatta, hogy az ilyen univerzális sprinterekkel rendelkező csapatok nem feltétlenül akarnak nagyobb mezőnyhajrát, így a Tour de France-on is érdemes lesz erre figyelni, mint ahogyan a szezon későbbi versenyein is.