Kicsit még visszanéztem a történelmet, utoljára a párizsi befutón igazán nagy különbséggel a 1994-es Eddy Seigneur nyert (majd 30 másodperc volt a főmezőnnyel szemben). Az a Tour de France amúgy abból a szempontból volt különleges, mert az angliai szakaszon ott volt Laurent Jalabert - Wilfried Nelissen páros óriási bukása ott. Jalabert utána lemondott a sprintekről, "hegyimenő" lett (Vueltát nyert), míg Nelissen egy tehetséges belga bringás volt, aki már 22 évesen oktatta a rutinos rókákat a sprintekben, 23 évesen már hajrát nyert a Tour de France-on. Valószínűleg ott lett volna a legjobbak között, top sprinterként, de a bukás kettétörte a karrierjét. Az eset a főmezőnyt is kicsit megfogta, nem voltak még akkoriban annyira klasszikus üldözések, mint most, hogy egy sprinter csapat bedarálja a szökéseket (QS vagy Lotto), így ezek folyományaként azon a Touron még inkább próbálkoztak a szökevények. Rögtön a 4. és a 6. szakaszt is hazavitték a szökevények, ahogyan a 8. etapot is és a 10., illetve a 13. szakaszt is. Arról nem is beszélve, hogy ugyanígy hazaért a szökés a következő napon is, illetve a záró etapon is.
Eléggé sok sprintre volt lehetőség abban az évben, de a szökevények felborították a versenyt. Ha jól számolom, 7 szakaszon értek haza, olyan mezőnyben, ahol a világ legjobb sprinterei voltak. Következő évben azonban felkészültek a csapatok. Rabobank elődje megszerezte a "Taskent terrort", azaz Djamolidine Abduzhaparovot, mellé volt rengeteg segítő a sík etapokra (Ekimov, Dekker, Wauters, Moncassin), Mario Cipolliniék is komolyan gondolták a sprinteket (Petito stb.), ahogyan az MG is Baldatóra építve. Ott volt még természetesen Erik Zabel és a Telekom (és Heppner), Lombardival a Polti plusz a TVM, ahol bárki sprintelhetett, annyira erősek voltak.
Ennek eredménye az lett, hogy 2 vagy 3 etapon ért haza a szökés, ahhoz is az kellett, hogy Armstrong, Indurain vagy épp Tafi legyen benne egy ilyen elmenésben, magyarán zsenik. Onnantól vették szerintem igazán komolyan ezek a csapatok a sprinteket.