A lényeget kiemeltem.
,,Mindenki csak azt mondogatja, hogy élvezzem, de sajnos ma nem élveztem! Terhet tettem magamra, de miért? Boldognak kéne lennem..." – írta ki Sárosi Laura a Facebook-oldalán.
Sárosi Laura, aki három hónappal ezelőtt Magyarország egyik legkedveltebb sportolója lett, amikor odaadta cipőjét ellenfelének, és sportszerűségével világhírnévre tett szert. Sárosi Laura, akiről a cipős sztori előtt senki sem tudta itthon, hogy ki. Sárosi Laura, akit most azért kritizálnak, mert nem nyerte meg rögtön az első meccsét az olimpián a világ egyik legjobbja ellen.
,,Vicces, hogy itt jöttök ezzel a nyomás dologgal, miközben arról, hogy nem vagytok rendben fejben, nem a szurkolók és nem is a nemzet tehet, hanem ti, mert nem bírjátok el azt a terhet, amit egy olimpia jelent" – ez pedig már a legtöbb lájkot kapó komment a Facebook-oldalunkon, pont a fent említett Sárosi-nyilatkozat alatt.
Megértjük. Egy 350 milliós országban élünk. A GDP az egekben, az uszodák, a pályák tömve, mindenki sportol. Amellett, hogy természetesen mindenki úgy jön erre a világra, hogy nem akar barátokat, nem akar kapcsolatokat, nem akar fiatal lenni, nem akar gyorskaját tömni magába egy átbulizott este után.
Egyetlen dolog fontos számára már babaként is: hogy 2:07 alatt ússza a 200 mellet.
Hogy Hosszú Katinka mondataival ékeskedjünk, ők küzdenek, míg mi alszunk, tanulnak, míg mi bulizunk, és úgy élnek, ahogy mi álmodjuk őket.
Tegyük fel, azt mondja valaki, megkapod álmaid munkáját, ezért cserébe csak egy kétperces interjún kell részt venned, amire van 364 napod felkészülni, viszont tökéletesen kell teljesítened. És ugyanarra a munkára még harmincan jelentkeznek melletted, szintén ugyanígy készülnek, és ők a világ legjobbjai.
Biztosan nem hibáznál? Egyszer sem? Egy nyelvbotlásod sem lenne? Elvégre erről álmodsz egész életedben...
Tegyük fel a lehetetlent! Hibázol, nem Te kapod az állást. Jobban éreznéd magad, ha ezrek írnák a Facebook-oldaladra, hogy elrontottad? Jobban menne attól legközelebb?
Vagy az segítene, ha azok, akik miatt küzdesz, azt mondanák: ,,Semmi baj, büszkék vagyunk rád!"?
Tízmilliós ország vagyunk, mégis sorra nyerjük az aranyakat, az érmeket. Külföldön a csodájára járnak a magyar nemzetnek, hogy hogyan lehet képes ilyen sportcsodákra egy ilyen apró ország. Az éremtáblán Spanyolországot, Olaszországot, Kanadát előzzük meg, a magyar mégis elégedetlen.
Olimpikonok, hozzátok szólunk!
Küzdjetek, de ne csak az országért, magatokért is, ez a Ti életetek, amibe nekünk, egyszerű szurkolóknak semmi beleszólásunk. Engedjétek el a megfelelést, az elvárásokat! Örülünk az aranynak, az ezüstnek és a bronznak is, de soha senkit sem fog érdekelni az, hogy hányadik helyen végeztek, ha a szíveteket, lelketeket kiteszitek ebben a néhány napban, és mindig igyekeztek erőfeszítést tenni azért, hogy folyamatosan fejlődjetek, újra és újra legyőzzétek önmagatokat.
Nem baj, ha negyedik leszel, de az sem, ha tizennegyedik, csak éjszaka ne kelljen amiatt forgolódnod, mert nem adtál bele mindent.
Figyeljetek arra a rengeteg biztató üzenetre, amit kaptok, engedjétek, hogy az a hatalmas pozitív energia, ami a világ ezer csücskében élő magyartól érkezik, eljusson hozzátok!
Gondoljatok arra, hányan éjszakázunk és szenvedünk másnap a munkában, csak hogy lássunk Titeket néhány másodpercre, és örülhessünk annak, hogy Ti örültök.
Bármi történik, mi Veletek vagyunk, és büszkék vagyunk Rátok!
Köszönjük, amit ezért az országért tesztek, köszönjük, amit értünk tesztek!
Hajrá, magyarok!