Nem rég említettem, hogy szívesen beszélnék egy kicsit a Clevelandről, mert olyan érzésem van idén, mintha egy kicsit kevesebbet kapnék tőlük, mint amit vártam. Ami persze adódhat abból is, hogy talán az én elvárásaim voltak túlzóak (sőt, majdnem biztos). A hozzászólásom előtti cikkben kiválóan össze van foglalva az idei remek védekezésük, úgyhogy én nem is ezzel foglalkoznék most.
De kezdjük egy kicsit korábbról a történetet. Ugye a 2020/21-es szezonban a Cavaliers Keleten a 13. helyen végzett 22-50-es mutatóval. Nem is nagyon figyelgettem akkoriban őket, annyit tudtam, hogy Love nagyon sokat kihagyott abban az évben (összesen 25 meccsen játszott), és a csapat nélküle... szóval láttuk, hogy mennyit ér.
Aztán jött a 21/22-es idény, ahol már play-in helyen zártak a fiúk, és a 44-38-as mutató klasszisokkal jobb volt az egy évvel korábbinál. De ami még ennél is fontosabb, hogy egy olyan Clevelandet láthattunk az egész szezonban, akire érdemes volt figyelni, és akiről már akkor tudni lehetett, hogy ha nem hullik szét a csapat, akkor a következő évben még jobbak lesznek. Love, Markkanen és LeVert játékán kívül akkor kezdtem el figyelni igazából olyanokra, mint Mobley, Garland, Okoro, vagy éppen J. Allen. (És ha már Allent említettem, akkor lehet, hogy még jobb idénye is lehetett volna a csapatnak, ha nem hagy ki 26 meccset a szezonban.) De a lényeg az, hogy már akkor látszott, hogy itt hosszú távon – ahogy pestiesen mondják – talán még akármi is megtörténhet, elvégre csupa olyan 23-24 éves játékos pattogtatott itt, akik szemlátomást évről évre egyre jobbak lettek. Garland ekkorra már 22 pontot átlagolt, E. Mobley 15-öt, Allen 16-ot és az akkor érkező LeVert is kezdett egyre jobban beilleszkedni a csapatba, 13,6-os pontátlaggal.
És akkor jöttek a 22/23-as szezon előtti hetek, amikor kiderült, hogy Mitchell is ide teszi át a székhelyét. Mondanom sem kell, hogy mennyire örültem a hírnek. Soha nem voltam előtte CLE szurkoló, de pont amikor éppen kezdtem megkedvelni őket, akkor jön oda erősítésnek az egyik kedvenc játékosom. Gondoltam, biztos valami nagyon jót tehettem előző életemben, hogy ezt kaptam a sorstól.
Tovább növelte a boldogságom, hogy az első napokban mindenhol azt olvastam, hogy mennyire örül minden clevelandi játékos DM érkezésének, majd később arról szóltak a hírek, hogy Garland és Mitchell mennyire jól megférnek egymás mellett. Ezek után természetes, hogy már-már a fellegekben jártam, és ha visszanézzük a szezon előtti hozzászólásokat és tippeléseket, akkor látszik, hogy egészen odáig ragadtattam magam, hogy már-már Top3-as bajnokesélyesnek kiáltottam őket ki.
Ennyi a múlt. A jelen pedig az, hogy a CLE ebben a pillanatban a Keleti főcsoport 5. helyén áll, és igazából csak 2 győzelemre van a 3. helytől. Ha így nézzük a dolgot, akkor minden happy, hiszen ebből még bármi lehet, és különben sem az alapszakasz első felében kell megnyerni a bajnokságot. De ami engem mégis zavar, az maga a játék (pontosabban fogalmazva: a támadójáték). Legalább öt vagy hat meccsüket láttam már a szezonban, és ahogy mondani szokták, nekem valami nem klappol. Lehet, hogy túlgondolom a dolgokat, és talán egyszerűen csak arról van szó, hogy idő kell ahhoz, hogy a játékosok összeszokjanak Mitchell-lel, illetve hogy hozzászokjanak az új játékstílushoz. Ha ez így van, akkor én leszek a legboldogabb, de mindenesetre most azt látom, hogy néhány játékos mintha némileg visszafogottabb teljesítményt nyújtana támadásban tavalyhoz képest.
Igazából két olyan dolog van, amit kiemelnék:
1. Garland játéka
2. Egyes játékosok teljesítménye
Garland:A szezon kezdete óta azt érzem (bár egyre inkább úgy tűnik, hogy csak én beszélem be magamnak), mintha Mitchellben vetélytársat látna. Nem tudom, hogy miért gondolom ezt, hiszen kifelé mindig mindenhol azt kommunikálják, hogy szuper jól megértik egymást a pályán és pályán kívül is. Viszont ha a pályán levő Garlandot nézem, akkor folyton egy olyan játékost látok idén, aki egyre jobban próbál bizonyítani, és ez már-már görcsössé teszi a játékát. Tudom, hogy egy olyan játékosról beszélünk, aki még a 23. életévét sem töltötte be, úgyhogy benne van a pakliban, ha olykor még hullámzó a teljesítménye, de valamiért az van benne, hogy ennél ő jobb – vagy jobb is tudna lenni. Sokszor azt gondolom, hogy talán félti a helyét (elvégre Mitchell-lel és Rubioval három olyan irányítója van a csapatnak, amit nem sokan tudnak überelni), és ez a nagy megfelelési vágy teszi talán őt kissé görcsössé.
Közben vettem a fáradságot és utánanéztem a statisztikáknak, ami azt mutatja, hogy Garland idei átlaga szinte ugyanaz, mint tavaly (21,7, illetve 21,4 pont), dobószázaléka egy minimálisat romlott csak, de szinte ez is ugyanannyi (46,2%, illetve 45%), és triplázásban is szinte ugyanott van (38,3%, illetve 39%). Vagyis a számok – amik ugye köztudottan nem hazudnak – azt mutatják, hogy lehet, hogy mégiscsak én gondolom túl a játékának a visszaesését. Hm... kívánom, hogy így legyen!
Azt még mindenképpen el kell mondanom, hogy nagyon tetszik, ahogy Bickerstaff megosztotta a két játékos pályán töltött idejét. Mind a ketten megkapják a maguk 35-36 percét, de nem az van, mint sok helyen, hogy van egy első sor, aki a negyedek nagy részében a pályán van, majd a negyedek vége előtt 2-3 perccel jönnek a cserék (szinte sorcserével), hanem itt a két játékos szinte mindig együtt kezd, majd egy idő után elkezdik váltani egymást. Természetesen náluk is van átfedés, tehát hogy egyszerre vannak a pályán, de valahogy azt érzem, hogy az edző nagyon jól megtalálta a helyüket.
A többi játékos:Itt azért van egy olyan apró probléma, ami némileg előre látható volt. Mitchell érkezésével minimálisan csökkentek az eddigi standard játékosok percei és dobásai. A percek ugyan nem túl sokat, hiszen tavaly Markkanen is 30 percet átlagolt, és tulajdonképpen az ő játékidejét tölti most Mitchell a pályán, dobások tekintetében viszont Mitchell egyértelműen többet vállal, mint a finn tavaly. Ezzel talán még nem is lenne gond, hiszen Mitchell úgy hozza a 29,3-as pontátlagot, hogy közel 50%-kal dob mezőnyből. A baj az, hogy a kevesebb játékidő és a kevesebb mezőnykísérlet miatt egyes játékosoknak némileg visszább estek a statjai. Így amikor Mitchellnek is rossz napja van, akkor sajnos becsúszik egy-két nem várt vereség.
Végül még egy pár szó Rubioról. Nagyon kíváncsi leszek arra, hogy a visszatérésével (ami egyes hírek szerint már csak napok kérdése) jobb vagy rosszabb irányba fog-e elbillenni a csapat játéka. Ha játszik, akkor mennyit fog játszani? Kitől veszi majd el a perceket? Miképpen hat majd ez ki azokra a játékosokra? Okoz-e majd ez feszültséget a csapaton belül?
Összességében tehát elmondható, hogy nem rossz ez a Cleveland, de mindenképpen balgaság volt részemről azt várni, hogy már az első – Mitchellel töltött – szezonban csodát fognak tenni. Jó a keret, fiatalok a játékosok, de kelleni fog nekik 1-2-3 év, hogy robbantsanak.