Idézetet írta: Pozzato Dátum szeptember 10, 2021, 22:37:13
Thomas Sowummi:
"Magyarország soknemzetiségű ország, csak nézzük meg a középpályánkat: Schön, Kleinheisler, Schäfer. Korábban soknemzetiségű volt a futball, a Kárpát-medence egy nagy olvasztótégely, van itt porosztól oroszig mindenki, ezért olyan tehetséges nemzet a miénk, ezért szépek a magyar nők. Nem tudom, hány olyan magyar van, akinek a felmenői között csak magyarok szerepelnek. Ezért érthetetlen ez az utálatvágy, mert ugyanolyanok vagyunk, csak külsőleg különbözünk."
Teljes interjú: https://telex.hu/sport/2021/09/10/thomas-sowunmi-angol-meccs-valogatott-rasszizmus
Igaza van egyébként! Nekem erről egy monológ jut eszembe Bán Mór - Az üstökös lángja című könyvből, ami a Hunyadi-sorozat egyik része! Elgondolkodtató szerintem, a diskurzus a fiatal Vitéz János és a szintén még igen fiatal Hunyadi között zajlik:
"-Ez a hazád!
-Nincsen hazám! Magyarnak oláh vagyok... Oláhnak kun kutya... A németnek mindegy, csak megvetett cseléd! Az olasznak barbár idegen... Otthon, hű oláhjaimnak meg népnyúzó magyar... Eh!
-Ez mind egy, s ugyanaz.
-Te beszélsz, te nagy magyar? Néhány éve még a miatyánkot is elrontád, mert csak horvát szón értetted azt!
– Mit számít? Tudod is te, mi az, magyar? Te ostoba! Azt hiszed, az ország urai büszke mentében, aranyos karddal övükön, az mind magyar? Nincs már közte tán egy se, kinek Árpád hozta volna őseit e hazába. A sok német, tót, bolgár, bizánci, horvát, felfalta már mind a magyart! S nem isten csodája, hogy mégis él? Ki nem irtható! Örökké feltámadó, s mind erősebb erő, hevesebben lüktető szív! S tudod, miért? Mert magyarnak lenni nem vér kérdése az. Eszme az! Magyarnak lenni felemelt fő, akarat, büszkeség! Dac, és soha fel nem adás! Magyarnak lenni... szélbe emelkedni fedetlen fővel, s pusztító viharnak útját állni! Magyarnak lenni szembeszállni mindennel! Magyarnak lenni rabigát nem tűrni! Utolsó leheletig, nem, soha, soha fel nem adni, magyarnak lenni az! Magyarnak lenni esztelen szenvedély!
[...]
-Népek porladnak a századok viharában...- nyögte Vitéz, és visszaroskadt fekhelyére. – Hol vannak már, hol a nevük, elfeledtük rég... besenyők... avarok, hun hősök, merre vagytok, mivé lett dicsőségetek? Elvesztek... Nincsenek sehol... Nincsenek, mert csak vér voltak, nyelv, homályló emlékezet... Semmi több... De magyarnak lenni több... [...] A magyar küzdve küzd... vérét ontja mindig... Ki nem irtható, el nem pusztul soha... Lehet, maroknyi marad, de egy eszme el nem pusztítható... [...] Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott a hazád. Sorsod oda sodorta a magot, miből sarjadtál, S megszentelt az a föld. El nem hagyhatod. A tiéd. Miénk.
Hunyadi elfordult, kibámult az ablakon. Vitéz nem tudhatta, mi csillan szemében, a kinti ezer fáklyafény, vagy árva könnycsepp talán."