Ok és okozatNem szeretitek a hosszú írásokat, szóval előre is elnézést, ez sem lesz rövid, cserébe tartalmas. Jó, hogy most mutatják a The Last Dance-t, személy szerint nagyon örülök neki. Végre megismerhetik az emberek az összefonódásokat, ahogyan azt is, hogy mennyire más volt a liga a '80-as és '90-es években. A mai 15-25 év közötti korosztály is megtudja, milyen volt Michael Jordan, mennyire dominálta a ligát. Ez több szempontból is aktuális most, amikor egyre jobban terjed a neten, miszerint Lebron James már GOAT, de minimum egy szinten van MJ-vel. Én már Kobe Bryant kapcsán kételkedve fogadtam az összehasonlítást, Lebron szempontjából nem is értettem. Mindketten jó játékosok, de egy teljesen más korban, más feltételekkel.
Leírtam ezt máshol is, miszerint Kobe Bryant nagyon szerencsés helyzetben volt, mikor a ligába került: 1996-ban igazolt a Lakershez Shaq, aki akkor már domináns center volt (David Robinson mögött második az MVP-cím választáson, All-Star, NBA-döntős). Az Orlando Magic nem becsülte meg, sokkal inkább Penny Hardaway volt az, akire építeni akartak, miatta nem kínáltak akkora összeget az akkor lejáró és szerződéshosszabbítás előtt álló Shaq-nek (20 millát kért a center, 13-14 körül adott volna neki a Magic, hogy maradjon mozgásterük), amekkorát kellett volna, hogy maradjon Orlandóban. Érdemes az akkori épülő Orlandóról megnézni a 30 for 30 idevágó részét:
https://www.youtube.com/watch?v=UOd_jMDIpw8Így kezdett összeállni a Lakers, először Shaq és Kobe, majd jöttek sorra a játékosok. Kobe Bryant O'Neal árnyékában nem volt olyan domináns, de ez érthető is. Jordan visszavonulása után a Spurs és a Lakers került terítékre, erősödött a Nyugati főcsoport. A Lakers megszerezte Phil Jackson mellett Tex Wintert, kész volt a tökéletes edzői stáb, akik gyakorlatilag uralták a 90-es éveket, óriási rutinnal rendelkeztek. Játékosok között több egykori bajnok is volt (AC Green, Robert Horry, Ron Harper), illetve Glen Rice, aki 20 pont feletti átlaggal érkezett LA-be (és All-Star MVP volt).
Mindezek ellenére nagyon megszorongatták a konferenciában a Lakerst, rögtön az első körben a Sacramentót kapták, ahol már kibontakozott a Jason Williams – Peja Stojakovic – Chris Webber – Vlade Divac fémjelezte csapat, majd érkezett hozzájuk 2001-ben a pióca védő Doug Christie, illetve Williams helyére Bibby. Mind a két alkalommal nagyon szoros és vitatott meccsek voltak, ahogyan 2000-ben a konferencia finálé a Portland ellen is.
A 2001-es bajnoki cím volt sima a Lakersnek, de összességében ez kiváló alap volt az akkor 22-24 éves Kobe Bryant számára, hogy háromszoros bajnokként, később még hozzátegyen kettőt. Ehhez viszont kellett Phil Jackson, kellett Shaq és bizonyos szinten Jordan is, hiszen ő volt a minta. Ettől függetlenül Kobe hatalmas munkát tett ebbe bele, de maradjunk annyiban, hogy az első három bajnoki címben ő még csak legfeljebb másodhegedűs volt, ami érhető is, hiszen rendkívül fiatal volt. A Jordan utáni korszaknak viszont szüksége volt egy útánérzésre, egy klasszisra, akire az akkori fiatalok támaszkodhatnak, ő volt Kobe Bryant.
Lebron James kapcsán a mostani ,,divatdrukkerek" jótékonyan elfelejtik a 2000-es évek szerencsétlenkedéseit. Óriási erőket mozgósított Lebron, de csak nem akart összejönni a győzelem, elfogyott a clutch szituációkra. Tudta, hogy ő nem olyan játékos, mint MJ, hogy felépíti maga mellett társakat, hanem mellé All-Star szinten lévők kellenek. Össze is állt 2010-ben a Miami Heatnél a legendás 2003-as draftosztály: Dwayne "Flash" Wade – Lebron James – Chris Bosh.
Azért ott az a Pat Riley volt az elnök, akivel Magic Johnson-féle Showtime Lakers 4 bajnoki címet húzott be. Riley tudta, hogy kell csapatot építeni, hiszen 2006-ban összerakta Wade első bajnoki címét (Shaq, Mourning, Antoine Walker és Jason Williams), de a '90-es években is felépített egy bajnoki címre joggal pályázó – és nüanszokkal elveszítő – csapatot. A New York Knicks Riley vezetése alatt újbóli fénykorát érte el, 3-2-ről veszítettek döntőt Olajuwonék ellen, megalkotta a Bad Boys 2.0-át, amolyan Detroit Pistons másolatot, ahol Ewing volt a szupersztár.
https://www.youtube.com/watch?v=Q3o1BS5_kFcLebron James egy olyan franchisehoz került, ahol ilyen elnök és ilyen játékosok voltak, kész csoda, hogy a Rick Carlisle irányította Dallas legyőzte őket nagyon simán az első döntőjükben. Ott szó szerint egy csapattól kaptak ki, egy jól felépített rendszertől, egy olyan edző ellen, akit nagyon alábecsülnek. James abban különbözik MJ-től, hogy ő nem tette jobbá a társait, őt tették jobbá a társak, elsősorban Wade. Rengeteget tanult Flashtől, aki addigra már egy komplett játékos volt. Ez azonban ömagában kevés lett volna, ha nem érkeznek olyan játékosok a Miamihoz, mint Shane Battier vagy Ray Allen, akiknek nagyon sokat köszönhetnek a bajnoki címek szempontjából. Két dolog miatt tisztelem Lebront: a kemény munka és a "hazai" bajnoki cím. Láttam róla videókat, ahogyan edzett, amennyi munkát beleölt, rengeteg időt és pénz költ arra, hogy 35-36 évesen is ilyen állapotban legyen. A másik, hogy hazament bajnoki címet nyerni. Nem azzal került be az All-Time top10-be véleményem szerint, hogy milyen eredményeket szállított 16 éven át, hanem azzal, hogy megnyerte azt a bizonyos gyűrűt a Cavsnek.
https://www.youtube.com/watch?v=VdJhVcd55oEAz már egy másik dolog, hogy ehhez is kellettek az All-Star játékosok, olyanok, akik posztjukon top5-ben voltak: Kyrie Irving (3x AS, év újonca), Kevin Love (3x AS, 2x Secont Team), Mo Williams (1x AS), de ott volt J.R. Smith, Iman Shumpert, Richard Jeffersn, Tristan Thompson és egy pióca védő, Matthew Dellavedova. Ettől függetlenül nálam nincsen benne a top5-ben, de ez egy szubjektív dolog. Van, akinek Lebron James a valaha volt legjobb, vagy épp Kobe Bryant, nekem más. Nekem olyan kedvenc játékosaim voltak, mint Jason Williams, Tracy McGrady, Ricky Rubio, Manu Ginobili, Tim Duncan vagy most Luka Doncic. Szerettem a látványos (Duncan esetében inkább intelligens) kosárlabdát, de valahogy legbelül evidens volt, hogy Michael Jordan a történelem legjobbja.
Én azt is megmerem kockáztatni, hogy a valaha volt legjobb sportoló. Miért? Egy olyan korszakba érkezett, ahol az NBA centerközpontú volt, illetve ahol már volt pár szupersztár (Moses Malone, Alex English, Bernard King, Dominique Wilkins, Sydney Moncrief stb.) és egy korszakosnak ígérkező csatározás (Magic – Bird) és kiöregedő legendák (Julius Erving, George Gervin, Kareem Abdul-Jabbar stb.). Temérdek tehetség érkezett ekkor a ligában, olyanok, akik közül sokan Hall of Famer státuszt kaptak (1980-tól '89-ig 24 HOF-tag). Akkoriban a ligában fizikálisabb játék volt, kevésbé fújtak a bírók, ilyen step-back triplák után leütöttek volna a fenébe, mint amiket most James Harden csinál.
A valaha volt legerősebb csapatából (1992-es Dream Team) 9 játékost a '80-as években draftoltak. Ilyen korszakban kellett valakinek kiemelkedőnek és dominánsnak lennie. A '90-es évekre a ligában sokkal inkább a védekezés került előtérbe, mondván az olyan szupersztárokat, mint MJ, csak így lehetett limitálni. A triplák még elenyésző szerepet játszottak, viszont a centerközpontúság továbbra is megvolt: Hakeem Olajuwon, Patrick Ewing, Shaquille O'Neal, David Robinson, Brad Daugherty, Alonzo Mourning és még lehetne folytatni. Képzeljük el, hogy a '92-93-as szezonban a pontátlag első tíz helyezettje közül, 4 center volt, 3 erőcsatár. Jordan első visszavonulása után odáig fajult a dominanciájuk, hogy a liga legjobb három pontszerzője center volt.
Michael Jordan hatása nem csak annyi volt, hogy nyert egy rakat bajnoki címet, hanem megteremtette annak a lehetőségét is, miszerint a 2 méter alatti játékosok is klasszissá válhatnak a ligában. Nem kell ahhoz centernek lenned, hogy urald a pálya mindkét oldalát. MJ ugyanis amellett, hogy ezeknél a játékosoknál rendre több pontot átlagolt, még védekezésben is kiemelkedett, rendszerint az év védőcsapatában kapott helyet. Amit viszont sajnálatos módon többen is kihagynak az elemzésekből, az Michael Jordan és a csapattársai hatásai. Egyre több képet látok azzal az összehasonlítással, miszerint MJ semmire se vitte All-Star csapattársak nélkül, ellenben a többi klasszissal. Mi ezel a gond?
Az első three-peat Bulls ugyanis nem úgy jött össze, hogy Jordan olyan helyre került, ahol All-Star játékosok volak. Ő a liga lesajnált csapatában kezdett játszani, ahol Jerry Krause mert egy nagyon álmodni. Sokan sajnálták a kisembert, mondván dundi, zsémbes stb., de hatalmas koponya volt. Évekre előre tudta, kik kellenek a csapatba. Először Jordan kapcsán volt kitartó, utána következett Horace Grant és Scottie Pippen. A sorozatban csak Pippen draftjáról van szó, de ott bizony egy jó cserével elhozhatták őt, illetve 10. helyen Grantet. Meg is volt az alapja a későbbi bajnokcsapatnak. Ezeket a játékosokat Phil Jackson (és Tex Winter) mellett Jordan tette AS-szintűvé. Mellette tanultak meg maximálisan küzdeni.
Azt a legendást Bullst szó szerint a nulláról építették fel, okos draftolásokkal (B.J. Armstrong is így érkezett). Ebben is különbözött MJ a 2000-es évek utáni sztároktól, hiszen itt nem állt össze három - már - All-Star játékos, hanem tényleg együtt tanultak meg nyerni. Ha jól tudom, akkor mindössze két olyan tagja volt az összesen hat bajnoki címet nyerő Bullsnak, akike lőtte máshol lettek All-Star játékosok: Dennis Rodman és Bill Cartwright. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ron Harper előtte kiváló játékos volt, de nem tudott szintet lépni, Toni Kukoc történetét pedig tudjuk a sorozatból.
Jordan kapcsán ott ragadnak le, hogy 6 bajnoki cím és 6 döntő MVP. Ennél jóval nagyobb volt a hatása, sokkal komplexebb játékos volt. Érték olyan kritikák, miszerint nem tud triplát dobni. Aztán jöttek az alábbi meccsek:
1991-92: Portland Trail Blazers döntő (első meccs): 6/10
1992-93: New York Knicks főcsoportdöntő (állás: 1-2): 6/9
A 97/98-as szezonban alig dobott be triplát, de azért az utolsó Chicago meccsén 3/7 volt az eredménye. Sajnálatos, hogy véget ért az a korszak, valószínűleg az NBA legjobb periódusa volt. A mostaniból hiányzik a minőség, hiányoznak a vérre menő küzdelmek. Próbálták ráhúzni bizonyos párharcokra a '90-es éveket, hogy majd ott "vérrontás" lesz, de maximum a Towns - Embiid vagy a Lillard - Westbrook jutott el a revans szintjére. Nem voltak akkora csaták a csapatok között, mint a 30-40 éve, ez már inkább egy show, ahol inkább csak verbálisan hangoztatják keménységüket a játékosok, amikor tényleges szituáció van, akkor várják a bírói közbeavatkozást. Lehetséges, hogy az olyan emberek - mint amilyen én vagyok - érdeklődése azért csökkent, mert csak mesterségesen próbálják megteremteni az egyéniségeket a csapatok, nem jön "természetes" módon, ahogyan régebben. Talán ilyen őserő most Ja Morant, vagy ilyen zseni Luka Doncic, de belőlük nagyon kevés szaladgál. Ezért is jó látni ezt a sorozatot, mert egy más világ volt, ahol nem 270 pontos meccsek voltak laza védekezéssel, bírói fújásra váró szupersztárokkal, akiknek az a legfontosabb, hogy ők már All-Time GOAT, avagy sem.
Végére: Michael Jordan hatása óriási volt a ligára, aminek előfutára volt a Magic - Bird párharc, mely a világ legjobb felvezetése volt. Jordan emelte a szintet az NBA-ben, akit - mikor elérte a csúcskorszakát - csak akkor lehetett legyőzni, ha agyonverted. Azért merem kijelenteni bátran, hogy egyedülálló, amit véghez vitt, mert szó szerint felépítette a karrierjét, magát motiválta, jobbá tette a csapatársait, tökéletesítette a játékot, amikor csúcsformában, legyőzhetetlenné vált, függetlenül attól, milyen segítséget kapott. Egy csapatjátékban tudott olyan dominanciát kiépíteni, hogy tisztelettel és rettegve beszéltek róla az ellenfelek, tudva, ha a legjobbját nyújtja, nincs esélyük.
Átfordítva ezt a labdarúgás nyelvére: olyan, mintha Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi világbajnokságot nyerne, folyamatosan, de legalább sorozatban két döntőt játszanának, dominálva a többi csapatot a torna elejétől kezdve a végéig. Erre mindössze két labdarúgó volt képes történelemben: Diego Maradona (1986 és 1990) és Ronaldo (1998 és 2002), azaz Ronaldo Luis Nazário de Lima. Ők a zsenik, akiket nem a csapatuk tett jobbá, hanem ők tették jobbá a csapattársaikat. Miért nem került ide Pelé, aki háromszor nyert vb-t? Az első világbajnokságán volt kiemelkedő, utána '62-ben Garrincha (és Vavá) szivatta végig a világot, megnyerve Pelének a második aranyát, '70-ben pedig Jairzinho és a többiek voltak a mérleg nyelve.