Calciopoli, avagy egy olasz bundabotrány, ahol a bűnbakból hős lett

A 2000-es évek közepét megrázó olasz bundabotrány, a Calciopoli már unalomig ismert, legalábbis maga az ügy, de mi történt az azt megelőző és követő években? Miért nem nyugszik az olasz társadalom azóta sem? Az egyik olasz klubot meghurcolták a Calciopoli során, illetve még néhányat komolyan szankcionáltak, de volt egy, amely profitálni tudott a helyzetből, ezzel megmentve magát egy jelentős válságtól, akár még egy csődtől is. Hogyan lett az Inter a legnagyobb nyertese minden idők legnagyobb bundabotrányának? 

Calciopoli és a száraz tények

Először is, kezdjük azzal, miért Calciopoli? A név eredete onnan való, hogy olaszról fordítva szabatosan futballgate-nek lehetne hívni, a Watergate-botrány mintájára. Maguk az információk az ügyről először érdekes módon egy római újságban láttak napvilágot 2006 tavaszán, az Il Romanistában (AS Roma szurkolói csoport lapja). Ezeket az információkat végül az ország vezető sportoldala, a milánói székhelyű La Gazzetta dello Sport (melynek tulajdonosa: Carlo Buora) is lehozta 2006. május 2-án. 

A cikkek tartalma telefonbeszélgetések lehallgatásának átirata volt, melyben a Juventus elnöke, Luciano Moggi és a sportigazgatója, Antonio Giraudo beszéltek a játékvezetők küldéséért felelős szervezet tagjaival, hogy befolyásolják az egyes találkozók bíróinak kilétét. A lehallgatások még 2004-ben kezdődtek és két szezont vizsgáltak (2004/05 és 2005/06), amelyben egyaránt a Juventus lett a bajnok, így ők kerültek a vizsgálat középpontjába, majd a klubok listája bővült: Milan, Lazio, Fiorentina és Reggina négyessel.

Az ügyben folyamatos volt a szivárogtatás az említett La Gazzetta dello Sport részéről - amely tegyük hozzá, abszolút szabálytalan -, így mondhatni a népharag miatt mondott le Luciano Moggi és a Juventus elnöksége, illetve olyan ügyhöz köthető személyek, mint a FIGC (Olasz Labdarúgó-szövetség) elnöke. Az olasz játékvezetők közül is többen kénytelenek voltak kihagyni a közelgő világbajnokságot, mint például Massimo De Santis, majd később eltiltást is kaptak.

Az UEFA gyors és hatékony vizsgálatot követelt, ezért megbíztak egy sztárügyvédet. Guido Rossi vette kezébe az ügyet, gyors levezénylést ígért, mely tényleg olyan tempóban zajlott, hogy két hónapon belül már ítélet volt, melyben megfosztották a Juventus csapatát két bajnoki címétől, visszasorolták a második vonalba, illetve végül 9 pontot levontak még tőlük amellett, hogy természetesen a Bajnokok Ligájában sem indulhattak (ezek az ítéletek már fellebbezések után születtek, legelőször súlyosabb szankciók voltak). 

A Fiorentina és a Lazio csapatait kezdetben a második ligába sorolták, de a fellebbezések után maradhattak a Serie A-ban. Laziótól 3, míg a Fiorentinántól 15 pontot vontak le, egyikük sem indulhatott a nemzetközi kupákban és zárt kapus meccseket is kaptak. A Milantól 8 pontot vontak le, maradhattak a Serie A-ban és egyetlen zárt kapus meccsre büntették őket, míg a Regginától 11 pontot vontak le és pénzbírságot kapott a klub. 

Mi történt a Calciopoli előtt?

Ezek voltak a száraz tények, amik bejárták a sajtót, de menjünk vissza az időben még bőven megelőzve a 2005/06-os szezont. Nézzük meg azt, hogy kik voltak korábban Olaszország nemzetközileg is ismertebb klubjai? A milánói páros (Milan és Inter), római duó (Roma és Lazio), torinóiak (Juventus, de a Torino már nem), rajtuk kívül még a Parma, Fiorentina és a Napoli. Időközben a nápolyi klub a csőd szélére került, Parma pedig a '90-es évek vége után a rossz igazolásoknak köszönhetően fokozatosan visszaesett. 

A következő, amit érdemes megvizsgálni, hogy 1990 és 2006 között, mely klubok nyertek olasz bajnoki címeket: Juventus (7 alkalom), Milan (6 alkalom), Napoli (1 alkalom), Roma (1 alkalom), Lazio (1 alkalom) és Sampdoria (1 alkalom). Ki hiányzik a felsorolásból? Az Inter, akik utoljára 1989-ben voltak bajnokok, ráadásul az azt megelőző 35 év alatt mindössze 3 bajnoki elsőséget ünnepelhettek. 

A Milan és a Juventus eközben összesen 5 BEK és BL-győzelem ünnepelhetett, ezeken kívül pedig még 7 döntőt játszottak. 2003-ban például olasz házidöntő volt a BL-ben, ahol a Milan nyert büntetők után a Juventusszal szemben. Ez a két klub uralta Olaszországot abban a 15 évben, de nemzetközileg is meghatározó tényezők voltak, megkerülhetetlenek voltak az olasz csapatok a legrangosabb európai kupában. Ezek a klubok biztosan nagy befolyással rendelkeztek és sokat költöttek átigazolásokra, de mennyit valójában?

• Juventus: 633,08 millió euró
• Milan: 553,18 millió euró
• Inter: 783,63 millió euró

Az 1989/90-es és a 2005/06-os szezon között a három sztárcsapat ennyi pénzt költött új játékosokra. Jól látható, hogy a legnagyobb veszteségei az Internek voltak, hiszen kiadtak 783 millió eurót, mindezt úgy, hogy bajnoki címet nem nyertek, mindössze háromszor álltak dobogón, egyszer nyertek Olasz Kupát, de három UEFA-kupagyőzelemre büszkék lehetnek, bár az kissé lesajnált sorozat volt a Bajnokok Ligája mellett. 

A Moratti-hatás, avagy a dőzsöléstől a majdnem csődig

Angelo Moratti 1955 és 1968 között elnöke volt az Internek, melyet a klub aranykorának neveznek, világ legerősebb csapatai közé tartoztak, nem véletlenül nevezték őket a Grande Internek, hiszen kétszeres BEK-győztesek voltak (Bajnokok Ligája elődje). Az akkor tinédzserkorát töltő Massimo azt láthatta, hogy a világ legjobb klubja az Inter, neki pedig az volt az álma, hogy az apja örökségét továbbvigye, erre lehetősége nyílt 1995-ben, mikor megvásárolta az Intert.

A beruházások, amiket Massimo Moratti eszközölt, jelentősek voltak, hiszen 1995 és 2004 között 675 millió eurót költött, ez akkoriban is jelentős összeg volt, de ha csak az elmúlt évtizedet nézzük, amikor az infláció miatt már jelentősen emelkedtek a játékosok díjai, még ezzel a 675 millió euróval most is top30-ban lenne az Inter! Elképesztő pazarlás ment akkoriban, mindezt mondhatni komolyabb eredmények nélkül (BL-győzelem és olasz bajnoki cím). 

A milánóiak 336 millió euróval többet költöttek, mint amekkora értékben eladtak játékosokat, szórták a pénzt Morattiék csak azért, hogy újra felépítsék a Grande Inter csapatát, de ez nem sikerült. A költségvetési hiány jelentős volt, olyannyira, hogy a Reuters hasábjain is megjelent egy hír még 2007-ben, miszerint, ha napvilágot lát az Inter valódi gazdasági helyzete 2005 nyarán, akkor a klub nem indulhatott volna az olasz bajnokságban a 2005/06-os szezonban. 

Moratti eladná a csapatot? Még 2006-ban látott napvilágot egy cikk - Calciopoli előtt -, miszerint Massimo Moratti eladná az Intert, ezt maga Moratti jelentette ki! Ez nem holmi kis pletyka volt, olyan komoly felvetés volt, hogy még kiemelt külföldi lapok, mint a CNN is foglalkoztak vele. Ne felejtsük, ekkor még a Calciopoli előtt járunk, Morattiék terve nem sikerült, miszerint bíróságokon besározni a többi olasz csapatot, ráadásul Damoklész kardja ott lebegett a fejük felett, ugyanis a csapat a csőd szélén állt. 

A Covisoc nyílvánoságra hozta, ha Moratti és az Inter elnöksége nem titkolta volna el a klub valós pénzügyi helyzetét 2005-ben, akkor az Intert visszaminősítették volna a Serie B-be, mivel 2003 és 2005 között fiktív tőkenyereség megszerzése érdekében megemelték az átigazolási díjakat, ezzel kiigazítva a költségvetést. A vádakat maga Massimo Moratti utasította vissza, miszerint legálisan történt mindent, de a Covisoc (olasz labdarúgó klubok pénzügyeit felügyelő testület) vizsgálata nem ezt mutatta. 

Az Inter és a kedvező véletlenek összjátéka

Az Inter tehát megúszott egy kizárást, ellenben az ölükbe hullott a 2005/06-os bajnoki cím, miután a Juventus csapatát kizárták, míg a Milantól pont annyi pontot vontak le, hogy a bajnoki címet elbukják, ezzel párhuzamosan pedig az Inter mellett az elsődleges szivárogtató szurkolói weboldal kedvenc csapata, a Roma járt jól, hiszen második helyen végeztek. Ne szaladjunk ennyire előre, nézzük meg előbb, hogy mi történt 2004-ben!

A lehallgatások ugyanis 2004-ben kezdődtek, amiket a Telecom Italia vett fel. A cég vezérigazgatója ekkor egy bizonyos Marco Tronchetti Provera volt, aki Massimo Moratti jó barátja. A felvett anyagokat ugyan eljuttatták még 2005-ben a római és torinói bíróságokra, de ott arra a jutottak, hogy ezek nem terhelő bizonyítékok, ezért nem is született elmarasztaló döntés, mert a bíróságra eljutatott hanganyagokon semmi olyan nem hangzott el, ami alapján felmerült volna a Juventus elnökségének jogsértése.

Telecom Italia: A Calciopoli egyik fontos mozzanata volt az olasz telekommunikációs cég szerepe. Ők vették fel a hanganyagot, ami később perdöntő bizonyíték lett. A cégvezetésben futottak össze a szálak, ugyanis akik korábban az Inter vezetésében voltak, azok a Telecom Italiánál is igazgatósági tagok voltak. Az ügyben viszont ezt az összeférhetetlenséget nem vizsgálták. Ahogyan azt sem, hogyan kapcsolódik a SISMI-Telecon botrány hozzá, amelyben szintén az olasz telekommunikációs cég volt érintett, katonai eszközökkel hallgatták le többezer ember telefonhívását 1996-tól. 

Alig egy évvel később viszont egy másik úton jelentek meg a kazetták átiratai, ahogyan említettük, előbb az Il Romanistában, majd a La Gazzetta dello Sport hasábjain. Kiemeltük a cikk elején a La Gazzetta vezetőjét, Carlo Bourát. Az újság tehát, amely közölte és mondhatni kirobbantotta a botrányt, ugyanis az Inter alelnökének a kezében volt, emellett pedig Boura a Telecom Italiában is elnökségi tag volt, akik a hanganyagot felvették.

A véletlenek összjátéka itt még nem ért véget, ahogyan említettük, kellett egy független személy, aki gyorsan levezényli az ügyet, átveszi a FIGC irányítását és ítéletet hoz, ez pedig nem volt más, mint Guido Rossi. A bevezetőben róla is írtunk, az olasz sztárügyvéd korábban az Inter elnökségi tagja és részvényese volt. Amint lezajlott a per és az ítélet is megszületett, Guido Rossi lemondott a FIGC irányításáról, hogy a Telecom Italia vezetésében kapjon helyet. 

Az összes személy; akik kirobbantották a botrányt, akik felvették a hanganyagot, akik lefolytatták a vizsgálatot és akik ítéletet hoztak, mint az Interhez és Massimo Morattihoz kapcsolódtak, minden tagnak volt korábbról a Intert érintő érdekeltsége vagy szimplán elnök jó barátja volt. 

Az összeférhetetlenség egy pillanatig sem merült fel, pedig korábban hasonlókért a Milan alelnökét (Adriano Galliani) keresztre feszítették a sajtóban. A Milan azonban talán ennek a kapcsolatnak - illetve Silvio Berlusconi befolyásának - köszönhetően nem kapott jelentős büntetést, hiszen felmerült az is, hogy az olasz bajnokságot nem fogják közvetíteni, ha a Milant a második vonalba száműzik, márpedig a közvetítési jogok akkoriban a Milan elnökénél voltak. 

Anomáliák a tárgyalás során

Amikor elkezdődtek a tanúk meghallgatásai, egyre többször merült fel az Inter érintettsége, viszont Guido Rossi ezzel nem foglalkozott, gyakorlatilag az egész ügy során figyelmen kívül hagyta, ha valaki bizonyítékokkal állt elő az Interrel kapcsolatban. Ez már önmagában furcsa volt, ahogyan az is, hogy milyen ítéletek születtek, ugyanis a FIGC szabályzata alapján (amelynek ugye a sztárügyvéd, Guido Rossi volt az elnöke, így tisztában kellett lennie minden szabállyal), bírókra való nyomásgyakorlás nem számít komoly kihágásnak, legfeljebb pontlevonás jár érte, de még az ügymenet során az sem nyert bizonyítást, hogy Moggiék valóban befolyásolták volna a játékvezetőket. 

A kizárást viszont csak akkor lehetett volna végrehajtani, ha a Juventus bundázik, de ebben nem is vádolták meg őket, így eleve nem volt jogilag rendben az, hogy a Juventust a második vonalba sorolták vissza, ezt Rossinak is tudnia kellett volna, ha már Olaszország legjobb jogászának tartották. Ahhoz, hogy a Juventus ilyen hamar belenyugodjon a helyzetébe, kellettek olyan személyek is, mint a Ferrari elnöke, Luca Cordero di Montezemolo. A Juventus ugyanis eredetileg fellebbezni akart és bíróságra menni, de ha ez megtörténik, akkor az UEFA kizárja az összes olasz klubot a nemzetközi kupákból. 

Luca Cordero di Montezemolo, a segítő: Nem volt véletlen, hogy egy olyan prominens személy, mint Montezemolo is hirtelen az események középpontjában találta magát, majd végül többen is neki mondtak köszönetet a békés megoldásért (köztük még Sepp Blatter is). Talán már nem meglepő, de Montezemolo segítségét az említett Telecom Italia hálálta meg a legjobban, ugyanis a Calciopolit követően bejelentették, hogy támogatják Montezemolo F1-es csapatát, a Scuderia Ferrarit, jól jött, hogy meggyőzte a torinóiakat, felesleges a fellebbezés. 

Calciopoli utóélete, avagy megkezdődik az Inter-korszak

Az olasz bundabotrányból legjobban az Inter profitált, hiszen megszerezték a második vonalba száműzött Juventus két klasszisát, Zlatan Ibrahimovicot és Patrick Vieirát. Előbbi esetében érdekesen alakult a transzfer, ugyanis kezdetben úgy volt, hogy már akkor a Milan játékosa lesz a svéd klasszis, majd a Calciopoli megváltoztatott mindent, amiről Ibrahimovic 17 évvel később mesélt:

Mino [Raiola] az Interrel és a Milannal is tárgyalt. Közelebb álltunk a Milanhoz, aztán a csapatnak Bajnokok Ligája-selejtezőt kellett játszania és arra kértek, hogy várjak, hogy kiderüljön, hogyan alakul a helyzet. Abban a pillanatban az Inter lépett és gyorsan cselekedett, a Milan előtt lezárták az üzletet.

Az Internél ugyanis pontosan tudták, hogy a Milannak nem lesz lehetősége leigazolni a svédet, ezért gyorsan lecsaptak. Valószínűleg így tettek volna Fabio Cannavaro esetében is, de ott a Real Madrid közbeszólt. Ez azonban nem szegte kedvét Morattinak, aki bevásárolt. Tehette, ugyanis következő négy évben bajnokok lettek, uralták az olasz ligát, mivel a Juventus jelentősen meggyengülve tért vissza az első vonalba a következő évben, míg a Milan szép lassan darabjaira hullott. 

Eközben az Inter tényleg az aranykorszakát élte, José Mourinhóval a fedélzeten újból megnyerték a legrangosabb európai kupasorozatot, a Bajnokok Ligáját. Massimo Moratti tehát elérte azt, amit édesapja: felült Európa trónjára. Ebben az esetben mi lenne a logikus lépés? Egy dinasztia építése, mint ahogyan azt a Real Madrid vagy a Barcelona tette, akik a 2000-es évek közepén, illetve a 2010-es évek közepén uralkodtak. Moratti mit lépett? Eladta az Intert, hogy a létező legnagyobb profittal szálljon ki az ügyletből, véletlenül pont kapóra jött neki, hogy a csapatot sikerült a mélyből felhúzni és BL-t nyerniük. 

A Serie A romokban

Massimo Moratti ugyan a saját csapatát felemelte, de az olasz labdarúgást a szakadékba lökte. Hiába nyert BL-t az Interrel, az olasz bajnokság megítélése pocsék volt, sztárok sorra hagyták el a pontvadászatot, ahogyan a befektetők is, sokkal nagyobb kárt okozott Moratti, mint amilyen hasznot elért, mindezt a pénzért, amivel a végén gazdagította a vagyonát. A Serie A azóta sem tudott kijönni a gödörből, hiszen releváns szupersztárt csak elvétve igazolnak az olasz bajnokságban, ráadásul még majd 20 év elteltével is téma a Calciopoli. 

Az utólag előkerült bizonyítékok

A korábban említett SISMI-Telecom lehallgatási botrány kapcsán végül 2010-ben kiderült, hogy a Telecom Italia elnöksége az Inter nevében kémkedett a riválisok után és lehallgatták a beszélgetéseiket. A nem várt esemény csak ezek után következett, hiszen Moratti korábbi rekordigazolása, Christian Vieri is hasonlóan nyilatkozott, miszerint őt is lehallgatta Moratti, amit később az Inter elnöke el is ismert. A 2011-es nyomozásban a FIGC főnyomozója, Stefano Palazzi jelentésében olyan megállapításra jutott, hogy a Calciopoliban szinte az összes Serie A klubelnök érintett volt, de

csak egyetlen klub sértett hatodik, azaz legmagasabb szintű kihágást (bundázás): az Inter. 

Egy, a Cagliari - Inter mérkőzésről készült hangfelvételek alapján, ahol az Inter akkori sportigazgatója, Giacinto Facchetti (korábbi legendás védő) perlekedik az egyik bíróval a félidőben: egyelőre nem a megfelelő eredmény született, pedig a bírók küldéséért felelős Bergamo megígérte neki a győzelmet.

Az Interrel szemben viszont soha semmilyen eljárás nem indult, hiába a tanúk vagy játékvezetők terhelő vallomásai, hanganyagok, melyek a Juventus és a többi olasz klub ellen bizonyítékként szolgáltak, ugyanezeket már nem tekintették annak az Inter esetében. 

A Calciopoliban az összes olasz élvonalbeli klub érintett volt, ezért mindenkit meg kellett volna büntetni - különböző mértékben -, de a terhelő bizonyítékok alapján csak egyetlen csapatot kellett volna kizárni, ez pedig az Inter. A Juventus és a többi csapat sem volt ártatlan, de őket el kellett tenni az Inter útjából, hogy végre sikereket tudjanak elérni Morattiék, mert máshogy ez nem jöhetett volna össze.

Az anyagi csőd széléről így került a világ tetejére az Inter, az a Mourinho-féle gárda, amely ma is egyik fokmérője a tökéletes csapatnak. A Calciopoli viszont az olasz labdarúgás tragédiája, ahogyan a vizsgálat folyt és az, hogy azóta sem sikerült igazságot szolgáltatni, de erre már valószínűleg sosem kerül sor.